[1S886/FSZ]
Szép állapotú, rózsagyökérből készült, Billiard formájú pipa.
Magasság: 4.7 cm
Szélesség: 3.6 cm
Hosszúság: 15.2 cm
Súly: 0.04 kg
A PIPÁRÓL
A minőségi pipák nagy részét a fehér hanga (Erica arborea) bruyere (angol: briar; francia: bruyere) nevű cserjefajta jellegzetes gyökérgumójából készítik. Ez a különleges növény nagyon kevés helyen terem meg, de leginkább Korzikán őshonos, és főleg köves, sziklás talajon nő. A növényből a pipakészítés folyamata a következő:
Amikor a fehér hanga bruyere megközelítően 60-70 éves, akkor kiszedik a gyökerét, amely kb. egy focilabda méretű gumó.
A kitermelés után a gumót alaposan megtisztítják, majd fűrésszel feldarabolják és osztályozzák.
A megtisztított gyökereket két tömbre szelik:
ebauchon: a gyökérgumó közepéből vett tömb,
plateaux: gyökérgumó külső része, amelyet a pipakészítők a kiváló erezete miatt jobban kedvelnek.
Az osztályozás után a tömböket 24 óráig tiszta vízben főzik, hogy minden olyan anyag kioldódjon belőle, ami esetleg megrepeszthetné a fát pipázás közben.
Ezután a gyengébb minőségű fát 2 évig, a jobb minőségűeket pedig 5-7 évig szárítják és csak ezután kezdődhet el a pipafaragás egyáltalán.
A bruyere gumó értékét az adja, hogy minden kísérlet ellenére sem sikerült még mesterségesen szaporítani, kizárólag ott bújik ki a föld alól, ahol neki kedve tartja. Gyökerének nincs meghatározott formája vagy száliránya, a szálak egymást keresztezik, sűrű, apró pórusokból összeállva, ezzel akadályozva a könnyű kiégést.
Kezünkbe véve egy kemény bruyere darabot, érezhetjük, hogy a kézi pipafaragás bizony nem egy könnyű mesterség.
A bruyere gyökér több okból is kifejezetten jó pipaalapanyag.
Az első és legfontosabb ezek közül természetes tűzállósága. Egy normál, az emberi kéznek kellemes hőmérsékletű fapipában 380 fokon izzik a dohány akár órákon keresztül, mégsem égeti meg a pipázó kezét, nem gyullad meg a pipa fája sem a hatalmas hőtől, mert olyan a pipa szerkezete, hogy ennek ellenáll.
A második, a nedvességelnyelő képessége: a bruyere cserje magas nedvességtároló képességgel bír, hogy szárazság esetén a növény ne száradhasson ki. Ez a tulajdonsága előnyt jelent a pipázóknak, ugyanis az égés melléktermékeként létrejövő nedvességet is képes elnyelni.
A pipázáshoz több felszerelésre van szükség, mint a cigarettázáshoz vagy a szivarozáshoz. Magán a pipán, valamint a gyufán vagy öngyújtón kívül, a pipásnak általában szüksége van egy tömőfára, egy pipaszurkálóra, a pipa kiürítéséhez valamilyen eszközre és pipatisztító szálra.
A tömés legjobb módja, ha a pipás a pipafejbe többször kisebb adagban teszi be a dohányt, a rétegeket mindig lenyomkodja, míg a dohány egyenletes sűrűséget el nem ér, így optimalizálva a légáramlást. Ezt akár egy ujj és a hüvelykujj használatával is meg lehet tenni, de ha a dohányt égés közben újra kell tömni, a pipás általában egy erre a célra szolgáló eszközt, a tömőt használja. Ha meg kell lazítani a dohányt, akkor pipaszurkálót alkalmaznak.
Az általános vélekedés szerint a pipa meggyújtásához leginkább a gyufa előnyös. A külön a pipák meggyújtására gyártott bután öngyújtó lehetővé teszi, hogy a lángot a pipafej felé irányítsuk.
A gyufa meggyújtása után meg kell várni, míg a foszfor leég róla és teljes lesz a láng. Ezután a tüzet a dohány fölött körkörös mozdulatokkal kell mozgatni, miközben a pipázó személy hosszabb-rövidebb szívásokkal meggyújtja a dohányt.
A pipa füstjét a szivarfüsthöz hasonlóan, általában nem kell leszívni tüdőre, csupán a szájba szívják be, majd szájon vagy orron kiengedik, így érződnek igazán a dohány aromái. Normálisnak tekinthető, hogy a pipát időnként újra meg kell gyújtani. Ha rosszul tömték meg, túl nedves a dohány, a keletkező sok hamut nem szedik ki az égéstérből vagy túl nagy időközök maradnak két szippantás közt, akkor akár több után gyújtás szükséges. Ha túl gyorsan szívják, felesleges nedvesség keletkezik, mely a pipában gurgulázó hangot, a nyelven pedig kényelmetlen érzést eredményez és a pipa feje is túlforrósodhat, így kényelmetlen tartani.
A világon kevés pipagyár működik, a mediterrán világban a pipakészítés bölcsője a franciaországi Saint- Claude-ban van, itt készítik a híres CHACOM pipákat.
[1S886/FSZ]
Szép állapotú, rózsagyökérből készült, Billiard formájú pipa.
Magasság: 4.7 cm
Szélesség: 3.6 cm
Hosszúság: 15.2 cm
Súly: 0.04 kg
A PIPÁRÓL
A minőségi pipák nagy részét a fehér hanga (Erica arborea) bruyere (angol: briar; francia: bruyere) nevű cserjefajta jellegzetes gyökérgumójából készítik. Ez a különleges növény nagyon kevés helyen terem meg, de leginkább Korzikán őshonos, és főleg köves, sziklás talajon nő. A növényből a pipakészítés folyamata a következő:
Amikor a fehér hanga bruyere megközelítően 60-70 éves, akkor kiszedik a gyökerét, amely kb. egy focilabda méretű gumó.
A kitermelés után a gumót alaposan megtisztítják, majd fűrésszel feldarabolják és osztályozzák.
A megtisztított gyökereket két tömbre szelik:
ebauchon: a gyökérgumó közepéből vett tömb,
plateaux: gyökérgumó külső része, amelyet a pipakészítők a kiváló erezete miatt jobban kedvelnek.
Az osztályozás után a tömböket 24 óráig tiszta vízben főzik, hogy minden olyan anyag kioldódjon belőle, ami esetleg megrepeszthetné a fát pipázás közben.
Ezután a gyengébb minőségű fát 2 évig, a jobb minőségűeket pedig 5-7 évig szárítják és csak ezután kezdődhet el a pipafaragás egyáltalán.
A bruyere gumó értékét az adja, hogy minden kísérlet ellenére sem sikerült még mesterségesen szaporítani, kizárólag ott bújik ki a föld alól, ahol neki kedve tartja. Gyökerének nincs meghatározott formája vagy száliránya, a szálak egymást keresztezik, sűrű, apró pórusokból összeállva, ezzel akadályozva a könnyű kiégést.
Kezünkbe véve egy kemény bruyere darabot, érezhetjük, hogy a kézi pipafaragás bizony nem egy könnyű mesterség.
A bruyere gyökér több okból is kifejezetten jó pipaalapanyag.
Az első és legfontosabb ezek közül természetes tűzállósága. Egy normál, az emberi kéznek kellemes hőmérsékletű fapipában 380 fokon izzik a dohány akár órákon keresztül, mégsem égeti meg a pipázó kezét, nem gyullad meg a pipa fája sem a hatalmas hőtől, mert olyan a pipa szerkezete, hogy ennek ellenáll.
A második, a nedvességelnyelő képessége: a bruyere cserje magas nedvességtároló képességgel bír, hogy szárazság esetén a növény ne száradhasson ki. Ez a tulajdonsága előnyt jelent a pipázóknak, ugyanis az égés melléktermékeként létrejövő nedvességet is képes elnyelni.
A pipázáshoz több felszerelésre van szükség, mint a cigarettázáshoz vagy a szivarozáshoz. Magán a pipán, valamint a gyufán vagy öngyújtón kívül, a pipásnak általában szüksége van egy tömőfára, egy pipaszurkálóra, a pipa kiürítéséhez valamilyen eszközre és pipatisztító szálra.
A tömés legjobb módja, ha a pipás a pipafejbe többször kisebb adagban teszi be a dohányt, a rétegeket mindig lenyomkodja, míg a dohány egyenletes sűrűséget el nem ér, így optimalizálva a légáramlást. Ezt akár egy ujj és a hüvelykujj használatával is meg lehet tenni, de ha a dohányt égés közben újra kell tömni, a pipás általában egy erre a célra szolgáló eszközt, a tömőt használja. Ha meg kell lazítani a dohányt, akkor pipaszurkálót alkalmaznak.
Az általános vélekedés szerint a pipa meggyújtásához leginkább a gyufa előnyös. A külön a pipák meggyújtására gyártott bután öngyújtó lehetővé teszi, hogy a lángot a pipafej felé irányítsuk.
A gyufa meggyújtása után meg kell várni, míg a foszfor leég róla és teljes lesz a láng. Ezután a tüzet a dohány fölött körkörös mozdulatokkal kell mozgatni, miközben a pipázó személy hosszabb-rövidebb szívásokkal meggyújtja a dohányt.
A pipa füstjét a szivarfüsthöz hasonlóan, általában nem kell leszívni tüdőre, csupán a szájba szívják be, majd szájon vagy orron kiengedik, így érződnek igazán a dohány aromái. Normálisnak tekinthető, hogy a pipát időnként újra meg kell gyújtani. Ha rosszul tömték meg, túl nedves a dohány, a keletkező sok hamut nem szedik ki az égéstérből vagy túl nagy időközök maradnak két szippantás közt, akkor akár több után gyújtás szükséges. Ha túl gyorsan szívják, felesleges nedvesség keletkezik, mely a pipában gurgulázó hangot, a nyelven pedig kényelmetlen érzést eredményez és a pipa feje is túlforrósodhat, így kényelmetlen tartani.
A világon kevés pipagyár működik, a mediterrán világban a pipakészítés bölcsője a franciaországi Saint- Claude-ban van, itt készítik a híres CHACOM pipákat.
Forrás: www.pipamester.hu
