[FKC526/Bp104/40]
A kép mérete: 15 x 19 cm keret nélkül.
Készült: Rézkarc, Papír
A kép Rudnay Gyula (Pelsőc, 1878, Budapest, 1957) alkotása.
Jelezve jobbra lent "Rudnay (ceruzával)"
A festmény jó állapotban van. Keret: Ép

A festmény hátoldalán: Próbanyomat V. gumibélyegző

Magyar festők és grafikusok életrajzi lexikona I-II.
Festő, grafikus. 1894-ben a budapesti Iparrajziskolában, 1895-1902 között pedig Münchenben Hollósy Simonnál tanult, közben nyaranta a nagybányai festőiskolában dolgozott. 1902-ben Rómában, 1903-ban Párizsban tanult egy-egy évet. 1910-ig Hódmezővásárhelyen élt, ahol barátságot kötött az ott élő Endre Bélával, Pásztor Jánossal, Tornyai Jánossal. 1910-ben a fővárosba költözött. 1922-52 között a Képzőművészeti Főiskola tanáraként működött. 1947-ben Baján Népi Festőakadémiát szervezett. Festészetének három forrása: a magyar nemzeti romantika, Munkácsy realizmusa és a nagybányai iskola. Hódmezővásárhelyi tartózkodása alatt széles horizontú alföldi tájakat festett. Endre Bélával és Tornyai Jánossal egy jellegzetesen alföldi festői stílus kidolgozásán munkálkodtak. Második önálló tárlatán már önálló, kiforrott, egyéni stílusával jelentkezett, erőteljes, kontrasztos kolorittal, a fény-árnyék hatások erős hangsúlyozásával (Krumplihámozó, 1912; Pihenő hegedűs, 1913). Az I. Világháború alatt drámaian realista képsorozatot festett Losoncon a galíciai menekültekről (Menekülő asszony, 1917). A '20-as, '30-as években újból előtérbe került a magyar történelmi táj vagy történelmi témavilág (A pusztaszeri országgyűlés, 1926; Kuruc lovasok, 1928). 1919-től a Somogy megyei Báhony faluban számos tájképet készített. 1922- től foglalkozott rézkarccal is, melyek témája többnyire táj vagy történelmi jelenet. Számos lapját akvarellel, kézzel kiszínezte. Kitűnő, bensőséges, oldottan lírai arcképeket is festett. 1945 után lényegében korábbi stílusában dolgozott. Rudnay lírájának ereje, hatásának közvetlensége révén utóbb legkiválóbb mestereink egyikének ismerték el. Első egyéni kiállítását Párizsban rendezte, de első nagy sikerét 1918-ban az Ernst Múzeumban rendezett kolletkív bemutatójával aratta. Önálló tárlata 1953-ban a Szépművészeti Múzeumban, 1969-ben pedig a Magyar Nemzeti Galériában volt. Itthoni sikerei után Hollandiában, Velencében, Milanóban, Zürichben, Bécsben, Brüsszelben, Londonban, majd az USA-beli Pittsburgben fogadták nagy elismeréssel. Több ízben tüntették ki (Kossuth-díj, Kiváló Művész, Pro Arte díj, a székesfőváros képzőművészeti nagy aranyérme, a Céhbeliek jubiláris aranyérme), és külföldi képtárak is vásároltak műveiből. 1926-ban fejezte be egyik legnagyobb szabású alkotását, a képviselőház számára megrendelt "Honfoglalás" című szőnyegkárpit kartonját, majd 1927-ben megfestette két hatalmas kompozícióját a debreceni egyetem számára (Csokonai diákjai körében, Magyar toborzó a '40-es években). Több műve a Magyar Nemzeti Galériában és vidéki múzeumokba került. (Éber, ML, KMML)

Magyar festők és grafikusok életrajzi lexikona I-II. Műgyűjtők és kereskedők kézikönyve
Festő és grafikus. Budapesten az Iparrajziskolában kezdte tanulmányait, majd Münchenben Hollósy Simonnál képezte magát, közben nyaranta a nagybányai művésztelepen dolgozott. Rómában és Párizsban fejezte be tanulmányait. Többnyire vidékre elvonulva (Gömör megye, Hódmezővásárhely, stb.) festette mély tónusú, közvetlen erejű karakteralakjait, mozgalmas tömegképeit (Menekülők, Tánc, Lakoma) és finom hangulatú, egyszerűre fogott tájképeit. Lírájának ereje, hatásának közvetlensége révén utóbb legkiválóbb mestereink egyikének ismerték el. Rézkarccal is foglalkozott. 1910-ben Budapestre költözött. Első tárlatát Párizsban rendezte, de első nagy sikerét 1918-ban az Ernst Múzeumban rendezett koll. kiállításával aratta. Ugyanott rendezett gyűjteményes kiállításokat 1919-ben, 1921-ben, 1924-ben, 1929-ben. Itthoni sikerei után Hollandiában, Velencében, Milanóban, Zürichben, Bécsben, Londonban, Brüsszelben, val. az USA-beli Pittsburgban fogadták nagy elismeréssel. Több ízben kitüntették és külföldi képtárak vásároltak műveiből. 1926-ben fejezte be egyik legnagyobb szabású alkotását a képviselőház számára megrendelt "Honfoglalás" c. szőnyegkárpit kartonját. 1927-ben megfestett két hatalmas kompozícióját a debreceni egyetem számára: "Csokonai diákjai körében" és "Magyar toborzó a 40-es években". 1934-ben megkapta a székesfőváros képzőművészeti nagy aranyérmét, és a Céhbeliek jubiláris aranyérmét. 1922-től három évtizeden át a budapesti Képzőművészeti Főiskola tanáraként tevékenykedett. 1948-ban Pro Arte kitüntetést, 1949-ben Kossuth-díjat, 1953-ban kiváló művész címet kapott. (Éber, ML)

Magyar festők és grafikusok adattára
Tanulmányait a budapesti iparművészeti iskolában kezdte 1894-ben, majd 1895-től közel hét évig Münchenben Hollósy Simonnál folytatta; közben nyaranta Nagybányán festett. Egy évre Rómába, majd 1903-ban Párizsba ment, ahonnan csak a következő évben tért haza. Először Gömör megyében, később Hódmezővásárhelyen élt, ahol Tornyai Jánossal került szoros barátságba. 1910-ben Budapestre költözött, első kiállítását a Párizsi Nagyáruház Lotz Termében rendezte Pásztor Jánossal közösen. Következő évben a Műcsarnokban kiállított képei (Pihenj hegedűs, 1913. MNG; Krumplihámozók, 1920. MNG.) már kiforrott stílusát mutatják. Művészetének második korszaka Losonchoz kapcsolódik, ahol az első világháború idején drámai sorozatot festett a háború áldozatairól (Menekülők, 1917. MNG; Gömöri öreg házaspár, 1917. MNG.), amelyet 1918-ban az Ernst Múzeumban mutatott be. 1919-től egyre többet festett a Somogy megyei Bábonyban. 1922-től foglalkozott rézkarcolással, művei 1923-ban albumban is megjelentek. Bensőséges portréi nagy sikerrel szerepeltek itthon és külföldön, Velencétől Barcelonáig és Amerikában is több helyen. Nemzetközi kitüntetéseket, aranyérmeket (Bécs, Genova, Barcelona) kapott, képeit a velencei, római, genovai, brüsszeli múzeum megvásárolta. 1922-től három évtizeden át a Képzőművészeti Főiskola tanára. 1947-ben Baján Népi Festőakadémiát szervezett és művésztelepet alapított. 70 éves korában Pro Arte kitüntetést, 1949-ben Kossuth-díjat, 1953-ban Kiváló művész címet kapott. 1969-ben a MNG emlékkiállítást rendezett műveiből. - Irod.: Bényi László: Rudnay. Bp., 1961.; Bodnár Éva: Rudnay Gyula emlékkiáll. kat bev. 1969.; Aradi Nóra: Rudnay Gyula. MTA 1981 I.; Bodnár Éva: Rudnay Gyula. Diakonia 1982/1.

Művészeti lexikon I-IV.
Festő, grafikus, főiskolai tanár, Kossuth-díjas, kiváló művész. Bp.-en, majd Münchenben Hollósy Simonnál végezte tanulmányait. Nagybányán, Rómában, Párizsban képezte tovább magát, végül is a maga útját járva teremtette meg festői stílusát, amelyben Goya és Munkácsy örökét ébresztette. 1918-ban volt az első nagy sikerű kiállítása, 1953-ban az utolsó a Szépm. Múz.-ban, s közben számos kiállítást rendezett külföldön is. Mind mondanivalója, mind festői előadásmódja a magyar festészeti romantika legizzóbb hagyományaihoz fűzi őt vérmérséklete, széles ecsetkezelése, kedélyének mélysége, lelkesültsége révén. Témavilága merőben eltért a kortársakétól: letűnt magyar korok hangulatát idézte. Csataképei Rugendas műveire emlékeztetnek. Regényes hangú múltba révedezése mellett valóságos élményei is szerepet játszottak festészetében (katonáskodása idején Losoncban a galíciai menekültek látványa, drámai jelenetsorozata megfestésére ösztökélte, a húszas években a Dunántúl tája, Bábony-falu jelent meg festészetének szelíd lírájában). Hódmezővásárhelyi művész barátaival, az "alföldiekkel": Tornyai Jánossal, Pásztor Jánossal és Endre Bélával, utóbb pedig Koszta Józseffel a nyugati festészeti irányoktól eltérő, sajátosan magyar piktúra megteremtéséért küzdött. Stílusára jellemző az erős fény-árnyék kontraszt. Mint az alföldi iskola vezéralakjának, a bajai művésztelep alapítójának és vezetőjének hatása igen nagy volt. Számos képét őrzi a Nemz. Gal. - Irod. Lázár B.: R. Gy. Bp., 1921; Peterdi A.: R. Gy. Bp., 1931; Bényi L.: R. Gy. Bp., 1961.
Bényi László

Művészeti lexikon I-II.
Festő és grafikus. Budapesten, Münchenben, Nagybányán, Párizsban tanult s többnyire vidéken elvonulva festette mély tónusú, közvetlen erejű karakteralakjait, mozgalmas tömegképeit (Menekülők, Tánc, Lakoma), és finom hangulatú, egyszerűre fogott tájképeit. Lírájának ereje és hatásának közvetlensége révén utóbb legkiválóbb mestereink egyikének ismerték fel. Rézkarccal is foglakozik s tanára a Képzőművészeti Főiskolának. Első nagy sikerét 1918. az Ernst Múzeumban rendezett kollektív kiállításával aratta, s ugyanott 1919., 1921., 1924., és 1929., volt gyűjt. kiállítása. Itthoni sikerei után Hollandiában, Velencében, Milanóban, Zürichben, Bécsben, Londonban, Brüsszelben, és Pittsburgban fogadták nagy elismeréssel, többízben kitüntették s külföldi képtárak vásároltak képeiből. 1926. fejezte be egyik legnagyobb szabású művét a képviselőház számára megrendelt Honfoglalás c. szőnyegkárpit kartonját. 1927. festette két hatalmas kompozícióját a debreceni egyetem számára: Csokonai diákjai körében a debrenceni Nagyerdőben és Magyar toborzó a negyvenes évekből. 1934. megkapta a székesfőváros és a Céhbeli jubiláris aranyérmét. Csipkekendős asszony c. műve és egy tájképe a Szépművészeti Múzeumban, Anya gyermekével, Kozák Koronázás és Falusi ház c. képei a Fővárosi Múzeumban vannak. Rézkarcainak egy sorozatát 1923. Tamás Henrik adta ki. - Irodalom: Lázár B., Rudnay Gyula, Budapest, 1921.

Kortárs magyar művészeti lexikon I-III.
Festő, grafikus.
1894: bp.-i Iparműv. Isk.; 1895-1902 között Hollósy Simonnál tanult Münchenben, közben nyaranta Nagybányán festett. 1902-ben Rómában, 1903-ban Párizsban tanult egy-egy évet. 1910-ig Hmvhelyen élt, szoros barátságot kötött az ott élő Endre Bélával, Pásztor Jánossal és Tornyai Jánossal. 1922-52 között az MKF tanára. 1947-ben Baján Népi Festőakadémiát szervezett. 1948: Pro Arte-díj; 1949: Kossuth-díj; 1953: kiváló művész. Számos nközi kiállítás kitüntetettje. Festészetének három forrása: a magyar nemzeti romantika, Munkácsy-realizmusa és a nagybányai iskola. Hmvhelyi tartózkodása idején széles horizontú alföldi tájakat festett. Endre Bélával és Tornyai Jánossal egy jellegzetesen alföldi festői stílus kidolgozásán munkálkodtak. Második önálló kiállításán már kiforrott, egyéni stílusával jelentkezett, erőteljes, kontrasztos kolorittal, a fény-árnyék hatások erős hangsúlyozásával (Krumplihámozó, 1912; Pihenő hegedűs, 1913). Az első világháború alatt drámaian realista képsorozatot festett Losoncon a galíciai menekültekről (Menekülő asszony, 1917). A 20-as, 30-as években újból előtérbe került a magyar történelmi témavilág Rudnay Gyula festészetében (A pusztaszeri országgyűlés, gobelinterv, 1926; Kuruc loavsok, 1928). 1919-től a Somogy megyei Bábony faluban számos tájképet készített. 1922-től foglalkozott rézkarccal, melyek témája többnyire táj vagy történelmi jelenet; számos lapját akvarellel, kézzel kiszínezte. Sok kitűnő, bensőséges, oldottan lírai portrét festett. 1945 után lényegében korábbi stílusában dolgozott; posztnagybányai realizmusa megfelelt az 1949 utáni elvárásoknak, bár kifejezetten szocreál tematikájú képet nem festett. Csoportos kiállításon többek között Velencében, Genovában, Milánóban, Rómában, Bécsben, Barcelonában és az USA-ban vett részt.
Ek: 1912: Párizsi Nagyáruház, Bp. (Pásztor Jánossal); 1913: Műcsarnok; 1918: Ernst M.; 1925: Milánó (kat.);1953: SZM; 1969: MNG (kat.)
Mk: Cá Pesaro, Velence; FK; JPM, Pécs; MNG; Palazzo Bianco, Genova; Palazzo delle Belle Arti, Róma, Tornyai J. M., Hmvhely; Uffizi Képtár Önarcképgyűjt. Firenze.
Irod.: Lázár B.: Rudnay Gyula, Bp., 1921; Elek A.: Rudnay Gyula, Műbarát, 1922/4.; Dömötör I.: Rudnay Gyula Auróra, 1922; Pica, V.: Mostra individuale del pittore Rudnay Gyula (kat. bev. tan., Milánó, 1925); Ybl E.: Rudnay Gyula, Budapesti Szemle, 1925; Kállai M.: Rudnay Gyula és művészete, Magyar Művészet, 1926; Peterdi A.: Rudnay Gyula, Bp. 1931; Genthon I.: Az új magyar festőművészet története, Bp., 1935; Pogány Ö. G.: A magyar festészet forradalmárai, Bp., 1947; Bényi L.: Rudnay Gyula, Művészettörténeti Tanulmányok, Bp., 1954; Lyka K.: Emlékezés Rudnay Gyulára, Építéstudomány, 1957/2.; Bényi L.: Rudnay Gyula, Bp., 1961; Bodnár É.: Rudnay Gyula (kat., bev. tan., MNG, 1969); Aradi N.: Rudnay Gyula, in; Magyar Művészet 1890-1919, Bp., 1981; Bodnár É.: Rudnay Gyula, Diakonia, 1982/1. (Po.G.)