[1I456/X061] Szép állapotú, márvány talapzaton álló feketére festett ón szobor a XX. század első feléből. Fiatal nő szoknyában, kezében halas tál hallal, másik kezében virágcsokor. Festése néhol kopottas. Magasság: 43 cm Szélesség: 15 cm Súly: 3.37 kg

[1N346/X003] Régi kis méretű bronzzal futtatott patinás ón szobor, mellszobor. Alkalmas pecsétnyomó kialakítására. Lábazaton felirat: GOETHE Magasság: 7.8 cm Szélesség: 2.5 cm Súly: 0.065 kg

[1V090/X125] Antik, hibátlan állapotú, nagyméretű patinás ón akt szobor. Az "Antinous Farnese" néven ismert egykori antik szoborról mintázva. Magasság: 39.5 cm Szélesség: 15 cm Súly: 3.12 kg Antinous Farnese Antinous Farnese Közepes Márvány Téma Antinous Elhelyezkedés Nápolyi Nemzeti Régészeti Múzeum, Nápoly   Az Antinous Farnese Antinous márvány szobrászati ​​ábrázolása , amelyet i.sz. 130 és 137 között faragtak. Antinousz Hadrianus római császár szeretője volt ; a császár, aki Antinous halála után megörökítette Antinousz római isten képét a Római Birodalomban.  Ez a szobor a római birodalmi stílus része, és a görög kultúra újjászületése során készült, amelyet Hadrianus filhellénizmusa kezdeményezett . Talált helye és származása ismeretlen,  de ez a szobor jelenleg a Nápolyi Nemzeti Régészeti Múzeum Farnese-gyűjteményének része .  Történelem   Antinousz Hadrianus római császár görög szeretője volt a Krisztus előtti második században.  Gyakran Hadrianus kedvenceként, vagy gyengédebben Hadrianus barátjaként emlegetik,  Antinous rabszolgaként született Bithyniumban i.sz. 110-ben, és a feltételezések szerint 130-ban, huszadik születésnapja előtt fulladt meg a Nílus folyóban. CE.  Antinous halálának körülményei számlánként változnak, bár a legnépszerűbb elméletek a véletlentől az öngyilkosságig terjednek, és még azok is, amelyek áldozati jellegűek.  Szeretője tiszteletére Hadrianus megalapította Antinoopolisz városát Egyiptomban, abban az évben, amikor Antinous vízbe fulladt.  Hadrianus Antinous postmortem istenítését is folytatta azáltal, hogy a római császári kultusz egyik alakjaként vette fel ; emiatt nagy mennyiségben állítottak elő Antinous szobrokat kultusz imádatára.  Antinous i.sz. 130-ban bekövetkezett halála után Hadrianus a klasszikus görög szobrászat hagyományának újjáélesztésére törekedett római témával.  Hadrianusnak a görög művészet és kultúra iránti nagyrabecsülését filhellénizmusnak nevezik, és hogy minden görög iránti szeretet a "görög" becenevet adományozta neki. Hadrianus élete során három különböző alkalommal járt Görögországban,  részt vett a görög olimpián, és Antinous halálának évében megalapította a Panhellenion néven ismert görög városállami szövetséget .  Leírás   Az Antinous egy szabadon álló márványszobor körben . A szobor filhellén elemeit a vizuális stílusból merítik, míg a Farnese Antinoust a római korban faragták, Antinous pedig a klasszikus görög stílus atlétáját utánozza . Pontosabban, ez a szobor Polykleitos Doryphoros szobrát utánozza. A legszembetűnőbb különbség a kettő között az, hogy Antinous serdülő, míg Doryphorust fiatal felnőttként faragták.  Antinous és Doryphorus között hasonlóságok vonhatók le az aktformával, a contrapposto használatával , a sztoikus kifejezéssel, valamint a kinyújtott karral. Doryphorus lándzsát tart, Antinous pedig mintha maga tartana valamit a jobb kezében. Az Antinous Farnese inkább római birodalmi darabként, mint görög klasszikusként azonosítható a vésett pupillák figyelembevételével, amely a római szobrászat egyik irányzata maga Hadrianus által.  A szobor további hadriánus-birodalmi részletei a haj térfogatában és a kivájt orrlyukak között láthatók, mivel ezeket a vonásokat olyan fúrási technikával alakították ki, amely lehetővé tette a rómaiak számára, hogy feltárják a haj és a bőr textúrájának különbségeit. olyan módon, ami korábban nem volt lehetséges. Egy másik jele annak, hogy ez a szobor római, nem pedig görög, a jobb hátsó lábon található szerkezeti támaszték, amelyet véletlenül rönknek álcáztak. Ez a szerkezeti támaszték, más néven támaszték , segíthetett Antinous további azonosításában a maga korában.  Forrás: Wikipédia

[T048/VTR-6] Földön kúszó, ón jellegű négert ábrázoló kisplasztika, lehet, hogy ónozott bronz, márvány szerű talapzaton. Magasság: 8 cm Szélesség: 13 cm Hosszúság: 17 cm Súly: 1.289 kg

[1E861/Z022] Antik, hibátlan állapotú, jelzett, talapzaton álló ón kisplasztika. A svájci Altdorfban megtalálható szobor az 1800-as évek végéről. A talapzat hátoldalán jelzés: WMF 1/0 AS Magasság: 15 cm Szélesség: 7 cm Súly: 0.5 kg Tell Vilmos    Ugrás a navigációhozUgrás a kereséshez Tell Vilmos Tell Vilmos szobra Altdorfban Származási hely Svájc Specialitás szabadságharcos Tell Vilmos (német nevén Wilhelm Tell) svájci szabadságharcos, alakja valószínűleg a dán mondavilágból szivárgott Svájc függetlenségtörténetébe.[1][2] Tell a legendák szerint 13. és 14. század fordulóján élt a mai Uri kanton vidékén. Életéről később mesék és legendák születtek, melyeket Friedrich Schiller is feldolgozott Tell Vilmos című drámájában. Tell Vilmos Svájc nemzeti hőse, alakja az alpesi állam önállóságának jelképe, valójában kitalált személy volt. Tell Vilmos-mozaik a Svájci Nemzeti Múzeumban Tell Vilmos legenda illusztráció (1782), Schweizerisches Landesmuseum, Zürich  Tell Vilmos bosszúja[szerkesztés] Gessler arra kényszeríti az ijász Tell Vilmost, hogy az apa a saját fia fejére helyezett almát nyilával átlője, illusztráció, Sebastian Münster Cosmographia (1554) A Tell Vilmos-legenda[3] szerint 1307. november 18-án az Uri kantonban a Habsburg-házhelytartójaként uralkodó zsarnok Hermann Gessler arra kényszerítette az ijász Tell Vilmost, hogy az a saját fia fejére helyezett almát nyilával átlője, mivel a svájci hős nem tisztelgett a zsarnok póznára tűzött kalapja előtt. Az apa hiába könyörgött kegyelemért, a zsarnok megparancsolta, hogy célozzon. Az íjász egy nyilat tett a számszeríj idegére, de egy másikat is a keze ügyébe készített. Tell nyila 100 lépés távolságból kettéhasította az almát. Gessler gratulált a nagyszerű lövéshez és azt kérdezte Telltől, hogy miért készítette elő a második nyílvesszőt is. Tell azt válaszolta, hogy ha az első nyíl a fiút találta volna el, akkor a másodikkal magát a kormányzót ölte volna meg. A zsarnok dühében börtönbe vettette az íjászt, ám az a Luzerni-tavon kitört vihar közben megszökött, s bosszút forralva Gessler vára felé indult. Egy völgyszorosban lesből lelőtte a zsarnokot, aki haldoklása közben még hallotta, amint Tell felfedi kilétét. Tell Vilmos második nyíllövése szabadságharcot robbantott ki Svájcban, ami az ország függetlenné válásához vezetett. Bővebben: Morgarteni csata A Tell-legenda eredete[szerkesztés] A gyermeke fején nagyon apró célpontot eltaláló hős legendája a germán mitológiából származik. Több germán nép körében található hasonló történet, így Németország, Norvégia, Dánia, Izland és Anglia szájhagyományaiban is. Az egyik dán legendában amelyet Saxo Grammaticus Gesta Danorum (Dánia Története) című munkájában dokumentált, szerepel szintén egy íjász, akinek története kísértetiesen hasonlít Tell történetéhez. Az íjász, Toko, más verzióban Tiki Kékfogú Harald idejében élt és egyszer kérkedett tudományával, amit a király is meghallott. Harald hasonlóan szeszélyes és kegyetlen zsarnok mint Gessler, ezért arra kényszeríti Tikit, hogy fia fejéről lőjön le egy almát. Az íjász végrehajtja a feladatot, de félretesz egy nyílvesszőt, mert amennyiben fiát bármi érné, megöli Haraldot. Később lesben áll és egy jól irányzott lövéssel leteríti a zsarnokot. Minden bizonnyal, aki először kiötlötte Tell Vilmos történetét, az bizonyára felhasználta a Grammaticus által lejegyzett Tiki tettét. A legenda a 15. század első felében két változatban tűnt fel. Az első a Tell-ének nevű népszerű balladában terjedt, de 1512-től kezdve már színdarabként is ismert volt. Más művekben a Habsburgok ellen szőtt összeesküvőként szólnak Tell Vilmosról. Már e korai történetek központi cselekménye is a Tell és Gessler közötti konfliktus, illetve a híres nyíllövés, ám a történet más részei eltérnek a ma elterjedt változattól. Léteztek mesék Tell Vilmos későbbi kalandjairól is. Ezeket a nem túl ismert történeteket Bakonyi Antal gyűjtötte össze és dolgozta fel, 1783-ban. A svájci Aegidius Tschudi 1570 körül számos írásban és közszájon keringő Tell-történetet dolgozott össze egyetlen művé, amelyek Friedrich Schiller feldolgozása nyomán Európában, majd később az egész világon ismertté váltak.  A legenda halála A svájciak sokáig vakon hittek a legenda valóságában és felléptek azok ellen, akik kétségbe merték vonni.[4] Idővel azonban a történettudomány arra a meggyőződésre jutott, hogy Tell Vilmos kitalált alak. Lassan a svájci közvélemény javarésze ezt elfogadta a tényt, hogy Tell Vilmos nem létezett, ennek ellenére alakja a folklórban megőrződött és a mai napig népszerű. Forrás: wikipédia