Antik ezüstözött cipőkanál és cipőgomboló

Eladási ár: 22 000 HUF

Leírás

[1A927/IRODA]
Gyönyörű antik ezüstözött fejű eszközök. Angol eszközök XIX. századból.
Jelzések, feliratok:
STEEL ENGLISH MAKE

Súly: 0.075 kg
Cipőgomboló – 19. századi alapeszköz







Ma már azt sem igen tudjuk mire való ez a fura, kampós végű valami, de régen trendi kellék volt. A viktoriánus időszak sokgombos világában nélkülözhetetlen tárgy lett. És volt külön ruha-, kesztyű- valamint gallérgomboló is.

A viktoriánus kor vonzódott az innováció minden formájához, ezért akkoriban ezerféle apró kütyüt terveztek az élet megkönnyítésére és a kifinomultság jelzésére (bár, ha meggondoljuk, ez ma is pont így van). Ilyen gadget volt a cipőgomboló is, ami mindennapos háztartási kellék lett.

A legkorábbi írásos említés 1611-ből való, elmagyarázza, hogy a gomboló olyan eszköz, amellyel a gombot át lehet húzni a gomblyukon. Használata nem lett általános, de a 17. és 18. században a felső osztálybeliek azért használtak ilyent, díszes volt, és természetesen aranyból, ezüstből, egyéb drága anyagokból készítették.

A cipőgomboló akkor terjedt el lavinaszerűen Európában, amikor az 1880-as években a magas szárú, gombos női cipők jöttek divatba. A 19. század második felében a puha bőrcipőket váltották fel a merev bőrből készült, erős tartású darabok, amelyek ráadásul közvetlenül követték a láb vonalát, hogy kihangsúlyozzák a bokát (még a selyembrokátból készültek is szorosak voltak).

A gomblyukkészítéshez ekkor már gépet alkalmaztak, semmi akadálya sem volt hát, hogy sok apró gombbal záródjanak a divatos lábbelik, de ezeket kézzel kínszenvedés volt begombolni, így a gomboló hamar népszerű lett.

 



Meg kell jegyezni, hogy türelmetlen használat esetén az eszköz inkább kárt okozott, mint hasznot: kiszakította a gombot, vagy feltépte a gomblyukat, de ez a néha előforduló kellemetlenség nem akadályozta meg, hogy trendi személyes tárggyá váljon. Itt már nem az arisztokrácia szeszélyéről beszélünk, a középosztálybeliek is tömegesen használták. Állandóan maguknál tartották, utazáshoz is nélkülözhetetlennek tekintették.

Mérete szerint többnyire akkora volt, mint egy villa, de a nyele lehetett akár 60 cm hosszú is. Ezt a hosszú változatot a kövér nők (akik ugye a fölös hájréteg miatt nem tudtak lehajolni a cipőjükig) gombolójának csúfolták, pedig csak kényelmesebbé tette a műveletet. Egyáltalán nem kellett egyébként kövérnek lenni, elég volt egy jó szoros fűző, és máris elérhetetlen távolságba került a cipő.

Persze férfiak és gyerekek is használták a cipőgombolót. Ők is magas szárú cipőben jártak, plusz bokavédőt (kamásli) vagy lábszárvédőt is viseltek, amit szintén be kellett gombolni. Gyakori volt a két egységből – cipőkanál és gomboló – álló kombó. A nyeleket sokszor elefántcsontból, gyöngyházból vagy ezüstből készítették, és ki is díszítették, egyénivé tették. A gyerekeknek színes, játékos, főként állatfejes nyéllel készíttették a cipőgombolót.

De miért voltak olyan aprócska eszközök is, amikkel biztosan nem lehetett cipőt gombolni? A sokgombos világban, a ruhák és a hosszú kesztyűk is rengeteg gombbal záródtak. Nem volt egyszerű begombolni a merev, keményített férfi inggallérokat és mandzsettákat sem. Az utóbbiakhoz főként hurok végződésű gallérgombolókat alkalmaztak. Ez a helyes példány például achát nyéllel készült.

Némelyik kis gomboló végére karikát is erősítettek, hogy a hölgyek övláncukra, övükre vagy nyakláncukra fűzhessék. Divatos volt az összehajtható gomboló is. A fénykép rátétes darabokat pedig szívesen adták ajándékba.

Az első világháború sok mindent megváltoztatott. A férfiak katonáskodása idején a nők tömegesen dolgozni kezdtek, viseletük átalakult: a szalonban ücsörgéshez tökéletes ruházat a munkához nem volt praktikus, másmilyen, egyszerűbb darabokat hordtak, kevesebb gombbal.

De a harctéren a lövészárok-hadviselés által állóháborúra kényszerített, egy helyben rostokoló katonák között a cipőgomboló népszerű maradt. Sok tárgyat készítettek szabad idejükben a helyben hozzáférhető eszközökből, köztük a töltényhüvely nyelű gomboló divatos tárgynak számított. Hazaküldték szuvenírként az otthon maradt feleségnek, kedvesnek.

Gombos kesztyű, gombos magas szárú cipő (főleg gyerekeknek, mert úgy tartották, erősíti a bokát) és gombos kamásli persze még a háború után is volt, de egyre kevesebb. Az 1920-as évekre aztán a divat elfordult a sokgombos, magas szárú női cipőktől, a divathölgyek csatos vagy maximum egy gombos lábbeliben ropták a charlestont. A cipzár elterjedése pedig végleg megpecsételte a cipőgomboló sorsát. 

 

 

Forrás: https://trendmano.blog.hu/2015/12/07/cipogombolo_19_szazadi_alapeszkoz

Tulajdonságok

vásárlási információk

Feltöltve: 2020. június. 08.

(A műtárgyat eddig 685-en nézték meg.)

Eladó:
Átvétel: futárszolgálat
személyes átvét
Fizetés: PayPal
Átutalás
Utánvét

Antik ezüstözött cipőkanál és cipőgomboló

[1A927/IRODA] Gyönyörű antik ezüstözött fejű eszközök. Angol eszközök XIX. századból. Jelzések, feliratok: STEEL ENGLISH MAKE Súly: 0.075 kg Cipőgomboló – 19. századi alapeszköz Ma már azt sem igen tudjuk mire való ez a fura, kampós végű valami, de régen trendi kellék volt. A viktoriánus időszak sokgombos világában nélkülözhetetlen tárgy lett. És volt külön ruha-, kesztyű- valamint gallérgomboló is. A viktoriánus kor vonzódott az innováció minden formájához, ezért akkoriban ezerféle apró kütyüt terveztek az élet megkönnyítésére és a kifinomultság jelzésére (bár, ha meggondoljuk, ez ma is pont így van). Ilyen gadget volt a cipőgomboló is, ami mindennapos háztartási kellék lett. A legkorábbi írásos említés 1611-ből való, elmagyarázza, hogy a gomboló olyan eszköz, amellyel a gombot át lehet húzni a gomblyukon. Használata nem lett általános, de a 17. és 18. században a felső osztálybeliek azért használtak ilyent, díszes volt, és természetesen aranyból, ezüstből, egyéb drága anyagokból készítették. A cipőgomboló akkor terjedt el lavinaszerűen Európában, amikor az 1880-as években a magas szárú, gombos női cipők jöttek divatba. A 19. század második felében a puha bőrcipőket váltották fel a merev bőrből készült, erős tartású darabok, amelyek ráadásul közvetlenül követték a láb vonalát, hogy kihangsúlyozzák a bokát (még a selyembrokátból készültek is szorosak voltak). A gomblyukkészítéshez ekkor már gépet alkalmaztak, semmi akadálya sem volt hát, hogy sok apró gombbal záródjanak a divatos lábbelik, de ezeket kézzel kínszenvedés volt begombolni, így a gomboló hamar népszerű lett.   Meg kell jegyezni, hogy türelmetlen használat esetén az eszköz inkább kárt okozott, mint hasznot: kiszakította a gombot, vagy feltépte a gomblyukat, de ez a néha előforduló kellemetlenség nem akadályozta meg, hogy trendi személyes tárggyá váljon. Itt már nem az arisztokrácia szeszélyéről beszélünk, a középosztálybeliek is tömegesen használták. Állandóan maguknál tartották, utazáshoz is nélkülözhetetlennek tekintették. Mérete szerint többnyire akkora volt, mint egy villa, de a nyele lehetett akár 60 cm hosszú is. Ezt a hosszú változatot a kövér nők (akik ugye a fölös hájréteg miatt nem tudtak lehajolni a cipőjükig) gombolójának csúfolták, pedig csak kényelmesebbé tette a műveletet. Egyáltalán nem kellett egyébként kövérnek lenni, elég volt egy jó szoros fűző, és máris elérhetetlen távolságba került a cipő. Persze férfiak és gyerekek is használták a cipőgombolót. Ők is magas szárú cipőben jártak, plusz bokavédőt (kamásli) vagy lábszárvédőt is viseltek, amit szintén be kellett gombolni. Gyakori volt a két egységből – cipőkanál és gomboló – álló kombó. A nyeleket sokszor elefántcsontból, gyöngyházból vagy ezüstből készítették, és ki is díszítették, egyénivé tették. A gyerekeknek színes, játékos, főként állatfejes nyéllel készíttették a cipőgombolót. De miért voltak olyan aprócska eszközök is, amikkel biztosan nem lehetett cipőt gombolni? A sokgombos világban, a ruhák és a hosszú kesztyűk is rengeteg gombbal záródtak. Nem volt egyszerű begombolni a merev, keményített férfi inggallérokat és mandzsettákat sem. Az utóbbiakhoz főként hurok végződésű gallérgombolókat alkalmaztak. Ez a helyes példány például achát nyéllel készült. Némelyik kis gomboló végére karikát is erősítettek, hogy a hölgyek övláncukra, övükre vagy nyakláncukra fűzhessék. Divatos volt az összehajtható gomboló is. A fénykép rátétes darabokat pedig szívesen adták ajándékba. Az első világháború sok mindent megváltoztatott. A férfiak katonáskodása idején a nők tömegesen dolgozni kezdtek, viseletük átalakult: a szalonban ücsörgéshez tökéletes ruházat a munkához nem volt praktikus, másmilyen, egyszerűbb darabokat hordtak, kevesebb gombbal. De a harctéren a lövészárok-hadviselés által állóháborúra kényszerített, egy helyben rostokoló katonák között a cipőgomboló népszerű maradt. Sok tárgyat készítettek szabad idejükben a helyben hozzáférhető eszközökből, köztük a töltényhüvely nyelű gomboló divatos tárgynak számított. Hazaküldték szuvenírként az otthon maradt feleségnek, kedvesnek. Gombos kesztyű, gombos magas szárú cipő (főleg gyerekeknek, mert úgy tartották, erősíti a bokát) és gombos kamásli persze még a háború után is volt, de egyre kevesebb. Az 1920-as évekre aztán a divat elfordult a sokgombos, magas szárú női cipőktől, a divathölgyek csatos vagy maximum egy gombos lábbeliben ropták a charlestont. A cipzár elterjedése pedig végleg megpecsételte a cipőgomboló sorsát.      Forrás: https://trendmano.blog.hu/2015/12/07/cipogombolo_19_szazadi_alapeszkoz

További részletek

vásárlási információk
Feltöltve: 2020. június. 08.

(A műtárgyat eddig 685-en nézték meg.)

Eladó:
Átvétel: futárszolgálat
személyes átvét
Fizetés: PayPal
Átutalás
Utánvét

Eladási ár:
22 000 HUF
Eddig 0 ajánlat erre a műtárgyra.

Eladó további műtárgyai megnézem az eladó összes műtárgyát

[2B035/070] Papír pasztell festmény, paszpartuzva, két üveglap között, világos színű képcsarnokos keretben. Jelzés jobbra lent: DIENES I. Hátoldalán a Képcsarnok vállalat címkéje, rajta felirat: Művész neve : DIENES ISTVÁN Művészeti alkotás címe : DOMBOK Magasság: 50 cm Szélesség: 70 cm Súly: 4.225 kg Dienes István Budapest, 1905 - 1977, Budapest Festő, grafikus. A budapesti Képzőművészeti Főiskolán végzett 1937-ben. Mesterei: Nagy Sándor, Réti István. A főiskolán barátságot kötött Szabados Jenővel, Iván Szilárddal, Kling Györggyel, Breznay Józseffel, Mácsai István és Szűcs Istvánnal. Ezen barátságok élete végéig elkísérték.  1937-ben Nemes Marcell-díjat, 1948-ban minisztériumi díjat kapott. Munkáival kiállításokon szerepelt a Nemzeti Szalonban és az Ernst Múzeumban. 1937- 38-ban ösztöndíjas tanársegédként működött a főiskola freskó szakán. 1935-1957 között rendszeresen részt vett a Műcsarnok csoportos tárlatain. 1964-ben gyűjteményes kiállítása volt a budapesti Derkovits Teremben. Falfestményt készített a gönci katolikus templom számára. 1953-tól szabadúszóként, 1956-tól az Istókovics Kálmán vezette alkotói közösség tagjaként alkotott, amig az fennállt.   Kiállításai Válogatott csoportos kiállítások: 1935 1937 Magyar Képzőművészeti Főiskola kiállítás, Budapest 1940 Tavaszi Szalon, Műcsarnok, 1947 Magyar Művészhetek Reprezentatív Kiállítása, január, Budapest 1951 Magyar képzőművészeti Kiállítás, Műcsarnok, Budapest 1952 2. Magyar Képzőművészeti Kiállítás, Műcsarnok, Budapest 1953 3. Magyar Képzőművészeti Kiállítás, Műcsarnok, Budapest 1957 Tavaszi tárlat, Műcsarnok, Budapest   Egyéni kiállítások 1964 Gyűjtemény kiállítás, Derkovits Terem, Budapest 1975 Gyűjtemény kiállítás, Tanácsháza, Gönc   Forrás: kieselbach.hu
Dienes István: "Dombok"
66 000 HUF
[2B033/084] Papír akvarell festmény, virágcsendélet, üveglap mögött, paszpartuban, hibátlan állapotú aranyozott modern keretben. Azonnal falra akasztható, ajándékozható állapotban. Datált jelzés balra lent: MAGYARNÉ DERSZIB ETI 1999 Magasság: 68.5 cm Szélesség: 54.5 cm Súly: 2.3 kg Magyarné Derszib Eti   1948-ban született Sopronban. Folyamatosan itt él és dolgozik, mint rajz- matematika-fizika szakos tanár. 13 éves kora óta rendszeresen fest. Példaképei a francia impresszionisták: Monet, Degas és követőik, de leginkább Renoir. Kedvelt témái: öreg házak, falu- és városrészletek, tájképek, virágcsendéletek, portrék, állatok... Főleg aquarellel dolgozik, de gyakran alkalmaz olaj- és tustechnikát is. 1990-től saját festőiskolát vezet a gyakorlati festészet iránt érdeklődő soproniak összefogására. Ugyanebben az évben elnyerte a CZIFFRA ALAPÍTVÁNY ösztöndíját. Így egy hónapig festhette Párizs és Senlis környékét, miközben a senlisi Chapelle Royale-ban kiállított képeivel nagy elismerést aratott. Következésképp 1996 nyarán ismételten élvezhette az alapítvány és a franciák vendégszeretetét. 1999-ben Nagycenkre költözött. Azóta fő hivatása festő. Alkotásai magángyűjtőknél az összes kontinensen megtalálhatók, de Európa néhány Liszt Ferenc múzeumában is. A megújult Soproni Képzőművészeti Társaság egyik alapító tagja. Eddigi önálló kiállításai: Magyarország - Sopron, Kapuvár, Győr, Pécs, Esztergom, Dorog, Budapest, Szentendre, Celldömölk, Mohács, Sárvár, Mosonmagyaróvár, Nagycenk; Ausztria - Gumpoldskirchen, Lutzmannsburg, Raiding; Németország - Landau;     Forrás: sopronikepzomuveszetitarsasag.hu
Magyarné Derszib Eti : Rózsacsokor kék vázában
55 000 HUF