Borsos József : Naptár 1992

Eladási ár: 8 500 HUF

Leírás

[1Q297/108]
Nagyon szép állapotban megmaradt 1992-es naptár. Akasztási lehetőséggel rendelkezik.

Felirat:
1992
BORSOS JÓZSEF
1821-1883

A naptárban Borsos József festményeiről készült színes reprói találhatók.
- NŐI KÉPMÁS BÁRSONYMENTÉBEN
- FÉRFI ARCKÉP 1851
- KISLÁNY FEJ
- NŐI KÉPMÁS CSIPKEGALÉRRAL
- IFJ. ZITTERBACH ÉPÍTÉSZ ARCKÉPE 1851
- FIATAL NŐ FEKETE RUHÁBAN 1844
- LÁNYOK BÁL UTÁN 1850
- A LEVÉL 1852
- NŐI ARCKÉP 1856
- AZ ELÉGEDETLEN FESTŐ 1852
- DEÁK FERENC (CHROMOTÍPIA) 1877
- TÜRR ISTVÁN (FOTÓ) 1874

Magasság: 51.5 cm
Szélesség: 32 cm
Súly: 0.445 kg
Borsos József
Veszprém, 1821. december 20.,

Elhalálozott: Budapest, 1883. augusztus 19.,

A biedermeier életképfestészet legjelentősebb, Bécsben és Pest-Budán egyaránt nagy népszerűségre szert tett hazai képviselője, aki művészi pályája kezdetén még elsősorban mitológiai (Psyche ajándéka, 1837, litográfia) és történeti témákkal (Csatajelenet 1687-ből, A második mohácsi ütközet – Dorffmaister István 18. század végén készült festményének másolata, 1837, Magyar Nemzeti Galéria) foglalkozott. Pesti művészeti stúdiumok után 1841-től a bécsi képzőművészeti akadémián Leopold Kupelwiesernél tanult. 1842-ben az akadémia tanári karából kilépett Ferdinand Waldmüller szabadiskolájához csatlakozott, érdeklődése ettől fogva egyre inkább a portréfestés (Hegedűs Kristóf arcképe, 1844, Magyar Nemzeti Múzeum; Nemzetőr, 1848, Magyar Nemzeti Múzeum; Zitterbarth Mátyás építész arcképe, 1851, Magyar Nemzeti Galéria) és az életképfestészet felé fordult. A libanoni emír című festményen a Kelet-utazó Zichy Edmundot egzotikus orientalizáló öltözetben (1843, magántulajdon) ábrázolta. Festményei témáját – részben a népszerű bécsi festőnek, Joseph Danhausernek a családi életből vett kedélyes és érzelmes mozzanatokat ábrázoló képei hatására – gyakran merítette a családi élet, a párválasztás köréből (Elhagyatva, 1843; Anyai gond, 1845; A levél, 1852, Magyar Nemzeti Galéria; Galambposta, 1855, Magyar Nemzeti Galéria). A családi élet köznapi eseményeit ábrázoló, virtuóz módon megfestett életképei (Szőlőt vagy csókot, 1843, Magyar Nemzeti Galéria) életteli vidámságot, derűs frissességet mutatnak. Legismertebb, Lányok bál után (1850, Magyar Nemzeti Galéria) című életképe ugyanakkor új szemlélet és igény jelentkezésére utal. Ezen a kitűnő művészi kvalitású festményen – amely sajátos Vanitas-ábrázolásként is értelmezhető – már nem egyszerű, bensőséges és családias kispolgári életvitellel, hanem a 19. század második felében divatossá váló előkelő, élveteg és pompázatos nagypolgári környezet első példájával találkozunk. ~ képeivel nemcsak Bécsben, hanem a Pesti Műegylet kiállításain is sikert aratott. Baráti viszonyban volt az osztrák főváros vezető mestereivel; az 1848-as országgyűlés megnyitását ábrázoló litográfiáját például August von Pettenkofennel, a magyarországi parasztok, cigányok, csikósok világa iránt érdeklődő osztrák festővel, a szolnoki művésztelep későbbi alapítójával együtt készítette el. Az 1850–60-as években jelentkező új festészeti törekvéseket – valószínűleg éppen a sikerek idején bevált és az idők folyamán rutinná rögzült festői elemekhez való ragaszkodása miatt – már nem tudta követni. Talán művészi kétségeinek, meghasonlottságának ábrázolásával találkozunk Az elégedetlen festő című műalkotáson (1852, Magyar Nemzeti Galéria). 1860 körül művészi és egzisztenciális válsága miatt hazaköltözött Budára, s élete utolsó éveiben a festészettel szinte teljesen felhagyva fényképezéssel és vendéglővezetéssel foglalkozott.

„Borsos József után gyakorlatilag nem maradtak fenn dokumentumok. Töredékes forrásokból nehézkes még felvázolni is, hogy hogyan is élhetett Borsos József, kikkel tartott kapcsolatot, kik hatottak rá, milyen motivációk indították, és térítették aztán el festői pályájáról. Pedig Borsos helyét a kezdetektől mindmáig a 19. század közepének legjelentősebb művészei közt jelölik meg mind a művészettörténészek, mind a kiállított képek alapján ítélő nagyközönség, valamint a műkereskedelem résztvevői is.

Borsos 1821. december 20-án született Veszprémben, apja Borsos Márton ügyvéd, újságíró volt, aki befolyásos újságíróként és laptulajdonosként azáltal támogatta fiát, hogy lehetőséget nyújtott neki grafikái publikálására. Képzőművészeti tanulmányai kezdetén első mestereiként emlegetik a pesti Rajztanoda tanárát, Landau Lénárdot, Schoefft Józsefet, egy kiterjedt pesti festőcsalád tagját, valamint a nála 11 évvel idősebb Barabás Miklóst, de egyikről sincs biztos forrásunk. Azt viszont levéltári adatok igazolják, hogy Borsos 1840. november 3-án beiratkozott a bécsi akadémiára Leopold Kupelwieser osztályába. Az ő hatása azonban nem mutatható ki műveiben, sokkal inkább Ferdinand Georg Waldmülleré, Josef Danhauseré és Friedrich von Amerlingé, akik szintén valamilyen módon a mesterei lehettek. Közvetlen forrás azonban sajnos erről sem áll rendelkezésünkre.

Borsos mind a bécsi, mind a pesti művészeti körökkel szoros kapcsolatot tartott; ezt bizonyítják a róla festett baráti portrék. Tagja volt több bécsi és pesti művésztársaságnak. Különösen jó barátságban volt Karl August von Pettenkofennel, aki Borsosról három olajképet és egy akvarellt is készített. 1845 és 1848 között közös műtermet béreltek Bécsben, közös munkájuk volt a pesti Országgyűlés megnyitásáról készült litográfia (1848). Pettenkofen életrajzírója, Arpad Weixlgärtner is leírta, hogy Borsos stílusa rövid ideig ugyan, de igen nagy hatással volt az osztrák művészre. Az, hogy magyar művész egy bécsit inspiráljon, unikumnak számít művészetünk történetében. Borsos József bécsi kapcsolatrendszerének másik központja Friedrich von Amerling lehetett, akivel – legalábbis közvetett források és egy Amerlingről készített portré tanúsága szerint – szoros baráti viszonyt ápolt.

A még csak 16-17 éves Borsos Józsefet mitológiai és történeti témák foglalkoztatták, műveit „műkedvelő munkáknak” mondhatjuk: mind másolatok, és szorosan kötődnek a sokszorosított grafikai műfajokhoz. Borsos akadémiai stúdiumai alatt készült művei sajnos elvesztek. Első megrendelői a Bécsben is megforduló magyar arisztokraták voltak, főként olyan neves gyűjtők, mint Keglevich János Nepomuk vagy Zichy Edmund, akiről 1843-ban festette a Libanoni emír címen ismert portrét. Nemcsak az arisztokraták kegyét kereste; jó üzleti érzékkel a hírességek megfestésével is magára vonta a figyelmet. Az arisztokrata támogatóknak, az apja révén szerzett jó sajtónak és az ügyes reklámfogásoknak hála az 1840-es évek második felére Borsos aktív, sikeres festői pályaképe rajzolódik ki.

Az ötvenes években a konzervatív politikai irányzat ugyanúgy jelen volt Bécsben, mint a forradalom előtt. Míg Barabás Miklóst itthon a „nemesi ellenállók” foglalkoztatták, addig Borsosnak Bécsben olyan, az udvarhoz hű vásárlói akadtak, akik utat nyithattak neki a legfelsőbb körökbe. Ennek csúcspontját jelentette, amikor egy csendéletét maga a császár vette meg; a képet az 1855-ös párizsi világkiállításon is bemutatták. Az út a császárig feltehetően Esterházy Pál Antal herceghez fűződő kapcsolatára vezethető vissza, aki igen befolyásos mecénása lett Borsosnak, különösen az 1850-es években. Az ő tulajdonában volt máig legnépszerűbb képe, a Lányok bál után. 1852-ben egy nagyméretű portrét is rendelt Borsostól a Magyar Nemzeti Múzeum számára.

Ezek az évek jelentették tehát Borsos számára festői pályájának csúcsát. A bécsi, s eleinte még a hazai közönség is elismeréssel fogadta: dolgozott az Andrássy, a Pálffy, az Almássy, a Szirmay, a Festetich és az Imrédy családoknak. A polgárok vagyonosabb rétege is felkereste őt, példa erre az üzleti világból Holczer Miklós és a Kiss bankárcsalád, a művészvilágból Zitterbarth Mátyás építész vagy Stéger Ferenc operaénekes. Ekkortájt ért el sikereket életképeivel is.

1861-ben hazatelepült, de először még nem hagyott fel a festészettel: az 1860-as évek elejéről ránk maradt képei is igen magas színvonalúak. Sőt, a korabeli sajtóból arról is értesülhetünk, hogy festőiskolát nyitott. Ez a vállalkozása azonban valószínűleg nem volt sikeres, ezért inkább fényképész-műhelyének fellendítésével foglalkozott, amelyet hamar sikerre vitt. Élete azonban még egy fordulatot rejtegetett: 1865-ben megvette a Szép Juhászné fogadót, majd kocsmárosként búcsúzott végleg a publikumtól 1883-ben.”

Békefi Eszter írása, mely a Magyar Nemzeti Galéria 2009. július 19-én nyílt kiállításához készült.

Kopp J.: Borsos József, Budapest, 1931 • Rózsa Gy.: Adatok Borsos József arcképfestészetéhez, Magyar Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyve, 1951, Budapest, 1952. 147–150. • Molnár Zs.: Borsos József emlékkiállítás, Veszprém, 1971 • Művészet Magyarországon 1830–1870 (kat., szerk.: Szabó J.–Széphelyi F. Gy.), Budapest, 1981. 396–397.


Forrás: artportal.hu 

Tulajdonságok

vásárlási információk

Feltöltve: 2024. január. 15.

(A műtárgyat eddig 389-en nézték meg.)

Eladó:
Átvétel: futárszolgálat
személyes átvét
Fizetés: PayPal
Átutalás
Utánvét

Borsos József : Naptár 1992

[1Q297/108] Nagyon szép állapotban megmaradt 1992-es naptár. Akasztási lehetőséggel rendelkezik. Felirat: 1992 BORSOS JÓZSEF 1821-1883 A naptárban Borsos József festményeiről készült színes reprói találhatók. - NŐI KÉPMÁS BÁRSONYMENTÉBEN - FÉRFI ARCKÉP 1851 - KISLÁNY FEJ - NŐI KÉPMÁS CSIPKEGALÉRRAL - IFJ. ZITTERBACH ÉPÍTÉSZ ARCKÉPE 1851 - FIATAL NŐ FEKETE RUHÁBAN 1844 - LÁNYOK BÁL UTÁN 1850 - A LEVÉL 1852 - NŐI ARCKÉP 1856 - AZ ELÉGEDETLEN FESTŐ 1852 - DEÁK FERENC (CHROMOTÍPIA) 1877 - TÜRR ISTVÁN (FOTÓ) 1874 Magasság: 51.5 cm Szélesség: 32 cm Súly: 0.445 kg Borsos József Veszprém, 1821. december 20., Elhalálozott: Budapest, 1883. augusztus 19., A biedermeier életképfestészet legjelentősebb, Bécsben és Pest-Budán egyaránt nagy népszerűségre szert tett hazai képviselője, aki művészi pályája kezdetén még elsősorban mitológiai (Psyche ajándéka, 1837, litográfia) és történeti témákkal (Csatajelenet 1687-ből, A második mohácsi ütközet – Dorffmaister István 18. század végén készült festményének másolata, 1837, Magyar Nemzeti Galéria) foglalkozott. Pesti művészeti stúdiumok után 1841-től a bécsi képzőművészeti akadémián Leopold Kupelwiesernél tanult. 1842-ben az akadémia tanári karából kilépett Ferdinand Waldmüller szabadiskolájához csatlakozott, érdeklődése ettől fogva egyre inkább a portréfestés (Hegedűs Kristóf arcképe, 1844, Magyar Nemzeti Múzeum; Nemzetőr, 1848, Magyar Nemzeti Múzeum; Zitterbarth Mátyás építész arcképe, 1851, Magyar Nemzeti Galéria) és az életképfestészet felé fordult. A libanoni emír című festményen a Kelet-utazó Zichy Edmundot egzotikus orientalizáló öltözetben (1843, magántulajdon) ábrázolta. Festményei témáját – részben a népszerű bécsi festőnek, Joseph Danhausernek a családi életből vett kedélyes és érzelmes mozzanatokat ábrázoló képei hatására – gyakran merítette a családi élet, a párválasztás köréből (Elhagyatva, 1843; Anyai gond, 1845; A levél, 1852, Magyar Nemzeti Galéria; Galambposta, 1855, Magyar Nemzeti Galéria). A családi élet köznapi eseményeit ábrázoló, virtuóz módon megfestett életképei (Szőlőt vagy csókot, 1843, Magyar Nemzeti Galéria) életteli vidámságot, derűs frissességet mutatnak. Legismertebb, Lányok bál után (1850, Magyar Nemzeti Galéria) című életképe ugyanakkor új szemlélet és igény jelentkezésére utal. Ezen a kitűnő művészi kvalitású festményen – amely sajátos Vanitas-ábrázolásként is értelmezhető – már nem egyszerű, bensőséges és családias kispolgári életvitellel, hanem a 19. század második felében divatossá váló előkelő, élveteg és pompázatos nagypolgári környezet első példájával találkozunk. ~ képeivel nemcsak Bécsben, hanem a Pesti Műegylet kiállításain is sikert aratott. Baráti viszonyban volt az osztrák főváros vezető mestereivel; az 1848-as országgyűlés megnyitását ábrázoló litográfiáját például August von Pettenkofennel, a magyarországi parasztok, cigányok, csikósok világa iránt érdeklődő osztrák festővel, a szolnoki művésztelep későbbi alapítójával együtt készítette el. Az 1850–60-as években jelentkező új festészeti törekvéseket – valószínűleg éppen a sikerek idején bevált és az idők folyamán rutinná rögzült festői elemekhez való ragaszkodása miatt – már nem tudta követni. Talán művészi kétségeinek, meghasonlottságának ábrázolásával találkozunk Az elégedetlen festő című műalkotáson (1852, Magyar Nemzeti Galéria). 1860 körül művészi és egzisztenciális válsága miatt hazaköltözött Budára, s élete utolsó éveiben a festészettel szinte teljesen felhagyva fényképezéssel és vendéglővezetéssel foglalkozott. „Borsos József után gyakorlatilag nem maradtak fenn dokumentumok. Töredékes forrásokból nehézkes még felvázolni is, hogy hogyan is élhetett Borsos József, kikkel tartott kapcsolatot, kik hatottak rá, milyen motivációk indították, és térítették aztán el festői pályájáról. Pedig Borsos helyét a kezdetektől mindmáig a 19. század közepének legjelentősebb művészei közt jelölik meg mind a művészettörténészek, mind a kiállított képek alapján ítélő nagyközönség, valamint a műkereskedelem résztvevői is. Borsos 1821. december 20-án született Veszprémben, apja Borsos Márton ügyvéd, újságíró volt, aki befolyásos újságíróként és laptulajdonosként azáltal támogatta fiát, hogy lehetőséget nyújtott neki grafikái publikálására. Képzőművészeti tanulmányai kezdetén első mestereiként emlegetik a pesti Rajztanoda tanárát, Landau Lénárdot, Schoefft Józsefet, egy kiterjedt pesti festőcsalád tagját, valamint a nála 11 évvel idősebb Barabás Miklóst, de egyikről sincs biztos forrásunk. Azt viszont levéltári adatok igazolják, hogy Borsos 1840. november 3-án beiratkozott a bécsi akadémiára Leopold Kupelwieser osztályába. Az ő hatása azonban nem mutatható ki műveiben, sokkal inkább Ferdinand Georg Waldmülleré, Josef Danhauseré és Friedrich von Amerlingé, akik szintén valamilyen módon a mesterei lehettek. Közvetlen forrás azonban sajnos erről sem áll rendelkezésünkre. Borsos mind a bécsi, mind a pesti művészeti körökkel szoros kapcsolatot tartott; ezt bizonyítják a róla festett baráti portrék. Tagja volt több bécsi és pesti művésztársaságnak. Különösen jó barátságban volt Karl August von Pettenkofennel, aki Borsosról három olajképet és egy akvarellt is készített. 1845 és 1848 között közös műtermet béreltek Bécsben, közös munkájuk volt a pesti Országgyűlés megnyitásáról készült litográfia (1848). Pettenkofen életrajzírója, Arpad Weixlgärtner is leírta, hogy Borsos stílusa rövid ideig ugyan, de igen nagy hatással volt az osztrák művészre. Az, hogy magyar művész egy bécsit inspiráljon, unikumnak számít művészetünk történetében. Borsos József bécsi kapcsolatrendszerének másik központja Friedrich von Amerling lehetett, akivel – legalábbis közvetett források és egy Amerlingről készített portré tanúsága szerint – szoros baráti viszonyt ápolt. A még csak 16-17 éves Borsos Józsefet mitológiai és történeti témák foglalkoztatták, műveit „műkedvelő munkáknak” mondhatjuk: mind másolatok, és szorosan kötődnek a sokszorosított grafikai műfajokhoz. Borsos akadémiai stúdiumai alatt készült művei sajnos elvesztek. Első megrendelői a Bécsben is megforduló magyar arisztokraták voltak, főként olyan neves gyűjtők, mint Keglevich János Nepomuk vagy Zichy Edmund, akiről 1843-ban festette a Libanoni emír címen ismert portrét. Nemcsak az arisztokraták kegyét kereste; jó üzleti érzékkel a hírességek megfestésével is magára vonta a figyelmet. Az arisztokrata támogatóknak, az apja révén szerzett jó sajtónak és az ügyes reklámfogásoknak hála az 1840-es évek második felére Borsos aktív, sikeres festői pályaképe rajzolódik ki. Az ötvenes években a konzervatív politikai irányzat ugyanúgy jelen volt Bécsben, mint a forradalom előtt. Míg Barabás Miklóst itthon a „nemesi ellenállók” foglalkoztatták, addig Borsosnak Bécsben olyan, az udvarhoz hű vásárlói akadtak, akik utat nyithattak neki a legfelsőbb körökbe. Ennek csúcspontját jelentette, amikor egy csendéletét maga a császár vette meg; a képet az 1855-ös párizsi világkiállításon is bemutatták. Az út a császárig feltehetően Esterházy Pál Antal herceghez fűződő kapcsolatára vezethető vissza, aki igen befolyásos mecénása lett Borsosnak, különösen az 1850-es években. Az ő tulajdonában volt máig legnépszerűbb képe, a Lányok bál után. 1852-ben egy nagyméretű portrét is rendelt Borsostól a Magyar Nemzeti Múzeum számára. Ezek az évek jelentették tehát Borsos számára festői pályájának csúcsát. A bécsi, s eleinte még a hazai közönség is elismeréssel fogadta: dolgozott az Andrássy, a Pálffy, az Almássy, a Szirmay, a Festetich és az Imrédy családoknak. A polgárok vagyonosabb rétege is felkereste őt, példa erre az üzleti világból Holczer Miklós és a Kiss bankárcsalád, a művészvilágból Zitterbarth Mátyás építész vagy Stéger Ferenc operaénekes. Ekkortájt ért el sikereket életképeivel is. 1861-ben hazatelepült, de először még nem hagyott fel a festészettel: az 1860-as évek elejéről ránk maradt képei is igen magas színvonalúak. Sőt, a korabeli sajtóból arról is értesülhetünk, hogy festőiskolát nyitott. Ez a vállalkozása azonban valószínűleg nem volt sikeres, ezért inkább fényképész-műhelyének fellendítésével foglalkozott, amelyet hamar sikerre vitt. Élete azonban még egy fordulatot rejtegetett: 1865-ben megvette a Szép Juhászné fogadót, majd kocsmárosként búcsúzott végleg a publikumtól 1883-ben.” Békefi Eszter írása, mely a Magyar Nemzeti Galéria 2009. július 19-én nyílt kiállításához készült. Kopp J.: Borsos József, Budapest, 1931 • Rózsa Gy.: Adatok Borsos József arcképfestészetéhez, Magyar Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyve, 1951, Budapest, 1952. 147–150. • Molnár Zs.: Borsos József emlékkiállítás, Veszprém, 1971 • Művészet Magyarországon 1830–1870 (kat., szerk.: Szabó J.–Széphelyi F. Gy.), Budapest, 1981. 396–397. Forrás: artportal.hu 

További részletek

vásárlási információk
Feltöltve: 2024. január. 15.

(A műtárgyat eddig 389-en nézték meg.)

Eladó:
Átvétel: futárszolgálat
személyes átvét
Fizetés: PayPal
Átutalás
Utánvét

Eladási ár:
8 500 HUF
Eddig 0 ajánlat erre a műtárgyra.

Eladó további műtárgyai megnézem az eladó összes műtárgyát

[2A227/PULT] Olaj vászon festmény, hibátlan állapotú, széles, aranyozott Blondel keretben. Azonnal falra akasztható, ajándékozható állapotban van. Jelzés balra lent: BERKES A. Magasság: 69 cm Szélesség: 79 cm Súly: 6.48 kg Berkes Anta   A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából Berkes Antal Berkes: Utcarészlet Született 1874. Budapest Meghalt 1938. Budapest Nemzetisége magyar A Wikimédia Commons tartalmaz Berkes Antal témájú médiaállományokat. Berkes Antal (Budapest, 1874. március 28. – Budapest, 1938. november) magyar festő. Főleg utcaképeket festett.  Életpályája Berkes Antal és Bachl Mária fia. Az Iparművészeti Főiskolán tanult 1889-től 1894-ig. Először tájképeket festett, aztán áttért a budapesti, majd párizsi és bécsi utcaképek ábrázolására. Sikere nyomán nagy számban festett hasonló képeket, sokat kísérletezett a fények ábrázolásával a különböző évszakokban és napszakokban. 1907. július 27-én Budapesten, a Terézvárosban feleségül vette a nála nyolc évvel fiatalabb Szilágyi Ilonát, Szilágyi János és Polinger Rozália lányát. 1903-tól állított ki a Műcsarnokban. 1937-ben Debrecenben volt gyűjteményes kiállítása. 2007-ben a miskolci Herman Ottó Múzeumban volt retrospektív kiállítása „Párizs egy magyar szemével” címmel. A Magyar Nemzeti Galériában is látható egy műve.         Forrás: Wikipedia
Berkes Antal : Budapesti tavasz
550 000 HUF
[2A219/006] Nagyméretű olaj farost festmény, szép állapotú, sárga színű léckeretben. Akasztási lehetőséggel rendelkezik. A keret festése kopott, sérült. Hátoldalán kiállítási papírcimke, rajta felirat: MÓCZÁN KÁROLY /1917 - 1975/ ÁDÁM-ÉVA 1969 Magasság: 114.5 cm Szélesség: 89 cm Súly: 5.04 kg MÓCZÁR KÁROLY (Kiskunfélegyháza, 1917.december 22) Móczár Károly festőművész-rajztanár. Elemi és középfokú iskoláit szülővárosában végezte. A Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula és Aba Novák Vilmos irányítása mellett tanult. A főiskola nyári kurzusain Pécsett iparművészeti tárgyakat tervezett. 1949-ben kezdett el tanítani szülővárosa Polgári Fiúiskolájában. Több mint harminc évig tanított. 1950-től rajzszakkört vezetett. 1958-tól nyaranta a Tokaji Művésztelepen dolgozott. Kiállításai: Kiskunfélegyháza, 1962, 1969, 1970; Emlékkiállítás Budapesten, 1984. (Megjelent a "Kiskunfélegyháza helyismereti könyve" c. munkában a 368. oldalon) Dr. Móczár István emlékezése Móczár Károlyra: "- Móczár Károly, 1973-ban fogadott bennünket a - bűnbarlangjában -, ahogy írta a hozzám címzett levelében. Akkortájt a gyulai kórházban voltam cselédkönyves orvos. Nagymama halála, illetve temetése az egész rokonságot Félegyházára szólította. A temetés után Karcsi bácsi meghívta minden rokonát a Városi Bíróság padlásán berendezett műtermébe. Ezidáig keveset tudtam róla, csak annyit amit apám mondott róla, hogy különc ember, de csodálatosan tud festeni stb. Ezért aztán az izgatottságom a tetőfokára hágott, amikor beléptünk vagy huszan, rokonok a műtermébe. Rengeteg képe hevert mindenfelé a padlón, a gerendákra felfüggesztve. A képei közül az egyik önarcképe ragadott meg leginkább, mert fantasztikusan volt megfestve. A koncentrikusan megfestett képeit nem értettem, kérdésemre az felelte, hogy a sebességet festette meg. Gyönyörű színeket használt, de voltak közöttük szomorkás hangulatú képek is. Sokat beszélt a Temetés című festményéről. Ritka pillanatnak számított, ahogy a rokonait fogadta műtermében és rejtett titkait tárta fel előttünk. Arról is beszélt, hogy éppen mi motiválta egy-egy téma megfestésére, vagyis mit ábrázolt a kép. "- Az élet igazsága a születés és az elmúlás! Amint látjátok, bárkik is vagytok, a glóriátok lehullik egyszer a gödörbe, hogy egy újabb glória szülessen helyette és ez a körforgás örök, amíg ember él a Földön! A fejek, mint a gyümölcsök lógnak az életfáról - mondta rezignáltan. Nagyon nagy megtiszteltetésnek éreztem, amikor felajánlotta számomra a Temetés című képet megvételre, jelképes áron, melyet az egyetemista "zsoldomból" is ki tudtam gazdálkodni. Hihetetlen hatással voltak rám a festményei, és munkássága. Karcsi bácsi nagyon örült annak, hogy édesapám is ott volt a műteremben, valamint sokan mások. Nagyon nagy válságban lehetett, mert nem tünt boldognak, és a savanykás hangulatú megjegyzéseiben felrémlett a közeljővő, a leskelődő végzet. Kétév múlva sajnos halálos motorbalesetet szenvedett." Sümegi György elemzése Móczár Károlyról, 1985. október 1-én Móczár Károlynak több mint másfél évtizeddel ezelőtt (1969. november 6-tól december 7-ig) volt már önálló tárlata szülővárosa, Kiskunfélegyháza múzeumában. Akkor még volt esély művészetének folytatására, amit évekkel később egy tragikus hirtelenségű baleset (A szerkesztő megjegyzése: motorkerékpárral történt baleset) - életével együtt - végérvényesen megvont tőle. A '70-es évek elején, félegyházi múzeumi munkáim során magam is többször találkoztam vele. Ha azt mondom róla, hogy festő, festőművész volt, akkor csak kevesen tudják művekkel is azonosítani a nevét. Életidejének utolsó részében ugyanis visszahúzódva élt, tépelődve és állandó kísérletezésbe merülve dolgozott műtermében. Ez a több emelet magasságban, padlássarokban kialakított műterem metaforája is lehetne Móczárnak. A dolgokat, jelenségeket, a megye s a város korabeli művészeti életét tudta így kivülről - talán felülről is -, de mindenképpen független pozícióból szemlélni. Ugyanakkor talán lemondóan is, hiszen művészeti visszavonultsága, függetlenségének elfogadtatásába s kiküzdésébe elsősorban az ötvenes évek tematikus elvárásai kényszeríthették. Móczár Károlyt szülővárosában elsősorban tanárként ismerték, szerették, tisztelték. Évtizedeken át tanított, előbb a Tanítóképzőben, majd a Móra Gimnáziumban rajzot, művészettörténetet, 1950-től pedig képzőművészeti szakkört is vezetett. Életrajzából érdemes idézni, hogy Kiskunfélegyházán született (1917. december 22.) s az elemi iskoláit is ott végezte. A képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula és Aba Novák Vilmos irányítása mellett tanult. Különösen Aba Nováktól beszélt nekem Móczár lelkesülten egyszer a padlás-műtermében, ahol a legfeltűnőbb, mindenhonnét látható helyre, egy nagyméretű festőállványra mesterének egy plakát-önarcképét helyezte. Mérce és emlékeztető egyaránt lehetett ez számára, festő munkájára vonatkozóan is. Mértéket adhatott és egyúttal őszinteségre is késztethetett. De talán bénító is volt kissé, és el is lehetett bújni mögé arra hivatkozva, hogy mestereink műveit utolérni, netán meghaladni szinte lehetetlen, s ezért megkísérelni sem érdemes. Mindenesetre a műterme akkor nem folyamatos - nulla dies sine linea - (egy nap sem vonal nélkül) munkáról árulkodott.A művek kis száma és milyensége kísérletezésekről, megtorpanásokról vallott és mindez művészi elbizonytalanodást sejtetett. De mihez képest lett bizonytalanabb, mikor és hogyan torpanhatott meg Móczár? Főiskolás rajzai, kísérleti darabjai munkássága kezdetét, irányulását, a biztos szakmai alapok lerakását egyaránt jelölik. Határozott rajzkészségét, biztos formaalakító tehetségét figyelhetjük meg a karakteres arckép tanulmányokon. Mestere, Aba Novák Vilmos művészete igézetében készítette el a diplomamunkáját nagy kartonra: ez 1:1 léptékű freskó vázlat. E munkáján (nagy kár, hogy elpusztult) az Élet sátora körül az élők, allegórikus, érzékien-telten megjelenített nőalakok, a sátor fölött pedig a Halál és elraboltjai, a Halottak táncolnak. Döbbenetes aktualitást adott e műnek készülési ideje, 1940-41, a második világháború pokla. Móczár egyébként maga is átélte a háborút, sőt, hadifogságból is későn szabadult. Hazatérte után, az újjáépítés idején életét-munkásságát, így művészetét is újraépítette, s a több éves törés, a kényszerű "hallgatás" után kitűnő főiskolai indulását igyekezett folytatni. Valószínűleg próbált festeni is, nyilván elővette rajzeszközeit és festőfelszerelését, de elég gyors ütemben jöttek tematikus elvárások, stiláris előírások a képzőművészetében, s mindezek megköthették a kezét. Ráadásul éppen ezidőtt, 1950-től vezetett rajzszakkört, ahol szintén nem maradhatott távol a kor aktuális követelményeitől. Ezidőből fönnmaradt művei (1954-es karaktúra sorozata - ez a '60-as években újabb darabokkal egészült ki - és akvarell arcmásai) tehetségének, művészi adottságának legerősebb oldalát, a karakterizáló képességét állítják a középpontba. Az '50-es évek végétől kb. egy évtizednyi időben hagyományos felfogásban arcképeket és tájképeket festett. Ez utóbbinál az alföldi, a gyermekkorában megismert síkvidéki táj megrögzítése, lefestése mellé (pl. Tanya vörös háttérrel) derűsebb színvilágú, oldottabb festőiségű, a szép-dombos Tokajt bemutató képek kerülnek (Tokaji utca, Tokaji dombok) mivel Móczár 1958-tól kezdődően több nyáron át dolgozott a Tokaji Művésztelepen. 1956-os szakállas, karakteres Önarcképe mellé főként dokumentum értéke miatt sorolható a festő Zilahy György és Tóth Menyhért arcképe. Az 1957-ben festett Parasztfej elnagyolt tömbössége, kemény és szikár vonásai Móczár legjobb művészi erényeit csillantják föl. Aztán színben és formában, a kifejezés indítékában és alapvető inspirációjában is lassú, de rá jellemző fordulat következik be festői munkásságában a '60-as évek közepétől. A változás elindítója - vallomása szerint - Boros Miklós lekerekített szobrai és Amerigo Tot Kavics-asszonyainak élménye lehetett. E festő megújulás lehetséges új tartalmait és kifejező értékeit az Öltöztetik a menyasszonyt című képe érezteti igazán. Az ezt követő munkák kísérleti darabok, fázistanulmányok inkább, mint érett alkotások. A színek fölhigulnak, elfinomodnak, a formák elvesztik plasztikai jelentőségüket és könnyűvé, önkényesen hajlíthatóvá és amorffá vállnak, eltestetlenednek. Valamiféle mesterkélt dekorativitás jellemzi e munkáit azzal a határozott alkotói szándékkal együtt, amely mindegyik kompozíciót egy ovális vagy körformába (egyfajta teljesség-érzetet sugallva) igyekszik beszorítani. Elvágyódás és valamiféle, a szecesszióhoz hasonlatos dekadencia ugyanúgy jellemzi ekkor, mint az újat teremtés szándéka, a valahová eljutás reménye és egyfajta egyéni képi rend megteremtésének az igénye. Más kérdés, hogy mi lett mindennek a művekben látható eredménye. Móczár Károly festői életműve ellentmondásos ugyan, de egyenetlenségeivel és érettebb munkáival együtt része a magyar és a felszabadulás utáni Bács-Kiskun megyei képzőművészetnek, művészeti életnek. Szülővárosában, Kiskunfélegyházán különösen figyelemre méltó. Forrás: http://moczar.freeweb.hu/html/mkaroly.htm
Móczár Károly /1917 - 1975/: "Ádám-Éva" kiállítási raglapon 110 x 85 cm
142 000 HUF
[2A218/006] Nagyméretű olaj vászon festmény, szép állapotú aranyozott keretben. Akasztási lehetőséggel rendelkezik. A kereten egy - két apró sérülés, lepattanás látható. Magasság: 111 cm Szélesség: 116 cm Súly: 4.22 kg MÓCZÁR KÁROLY (Kiskunfélegyháza, 1917.december 22) Móczár Károly festőművész-rajztanár. Elemi és középfokú iskoláit szülővárosában végezte. A Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula és Aba Novák Vilmos irányítása mellett tanult. A főiskola nyári kurzusain Pécsett iparművészeti tárgyakat tervezett. 1949-ben kezdett el tanítani szülővárosa Polgári Fiúiskolájában. Több mint harminc évig tanított. 1950-től rajzszakkört vezetett. 1958-tól nyaranta a Tokaji Művésztelepen dolgozott. Kiállításai: Kiskunfélegyháza, 1962, 1969, 1970; Emlékkiállítás Budapesten, 1984. (Megjelent a "Kiskunfélegyháza helyismereti könyve" c. munkában a 368. oldalon) Dr. Móczár István emlékezése Móczár Károlyra: "- Móczár Károly, 1973-ban fogadott bennünket a - bűnbarlangjában -, ahogy írta a hozzám címzett levelében. Akkortájt a gyulai kórházban voltam cselédkönyves orvos. Nagymama halála, illetve temetése az egész rokonságot Félegyházára szólította. A temetés után Karcsi bácsi meghívta minden rokonát a Városi Bíróság padlásán berendezett műtermébe. Ezidáig keveset tudtam róla, csak annyit amit apám mondott róla, hogy különc ember, de csodálatosan tud festeni stb. Ezért aztán az izgatottságom a tetőfokára hágott, amikor beléptünk vagy huszan, rokonok a műtermébe. Rengeteg képe hevert mindenfelé a padlón, a gerendákra felfüggesztve. A képei közül az egyik önarcképe ragadott meg leginkább, mert fantasztikusan volt megfestve. A koncentrikusan megfestett képeit nem értettem, kérdésemre az felelte, hogy a sebességet festette meg. Gyönyörű színeket használt, de voltak közöttük szomorkás hangulatú képek is. Sokat beszélt a Temetés című festményéről. Ritka pillanatnak számított, ahogy a rokonait fogadta műtermében és rejtett titkait tárta fel előttünk. Arról is beszélt, hogy éppen mi motiválta egy-egy téma megfestésére, vagyis mit ábrázolt a kép. "- Az élet igazsága a születés és az elmúlás! Amint látjátok, bárkik is vagytok, a glóriátok lehullik egyszer a gödörbe, hogy egy újabb glória szülessen helyette és ez a körforgás örök, amíg ember él a Földön! A fejek, mint a gyümölcsök lógnak az életfáról - mondta rezignáltan. Nagyon nagy megtiszteltetésnek éreztem, amikor felajánlotta számomra a Temetés című képet megvételre, jelképes áron, melyet az egyetemista "zsoldomból" is ki tudtam gazdálkodni. Hihetetlen hatással voltak rám a festményei, és munkássága. Karcsi bácsi nagyon örült annak, hogy édesapám is ott volt a műteremben, valamint sokan mások. Nagyon nagy válságban lehetett, mert nem tünt boldognak, és a savanykás hangulatú megjegyzéseiben felrémlett a közeljővő, a leskelődő végzet. Kétév múlva sajnos halálos motorbalesetet szenvedett." Sümegi György elemzése Móczár Károlyról, 1985. október 1-én Móczár Károlynak több mint másfél évtizeddel ezelőtt (1969. november 6-tól december 7-ig) volt már önálló tárlata szülővárosa, Kiskunfélegyháza múzeumában. Akkor még volt esély művészetének folytatására, amit évekkel később egy tragikus hirtelenségű baleset (A szerkesztő megjegyzése: motorkerékpárral történt baleset) - életével együtt - végérvényesen megvont tőle. A '70-es évek elején, félegyházi múzeumi munkáim során magam is többször találkoztam vele. Ha azt mondom róla, hogy festő, festőművész volt, akkor csak kevesen tudják művekkel is azonosítani a nevét. Életidejének utolsó részében ugyanis visszahúzódva élt, tépelődve és állandó kísérletezésbe merülve dolgozott műtermében. Ez a több emelet magasságban, padlássarokban kialakított műterem metaforája is lehetne Móczárnak. A dolgokat, jelenségeket, a megye s a város korabeli művészeti életét tudta így kivülről - talán felülről is -, de mindenképpen független pozícióból szemlélni. Ugyanakkor talán lemondóan is, hiszen művészeti visszavonultsága, függetlenségének elfogadtatásába s kiküzdésébe elsősorban az ötvenes évek tematikus elvárásai kényszeríthették. Móczár Károlyt szülővárosában elsősorban tanárként ismerték, szerették, tisztelték. Évtizedeken át tanított, előbb a Tanítóképzőben, majd a Móra Gimnáziumban rajzot, művészettörténetet, 1950-től pedig képzőművészeti szakkört is vezetett. Életrajzából érdemes idézni, hogy Kiskunfélegyházán született (1917. december 22.) s az elemi iskoláit is ott végezte. A képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula és Aba Novák Vilmos irányítása mellett tanult. Különösen Aba Nováktól beszélt nekem Móczár lelkesülten egyszer a padlás-műtermében, ahol a legfeltűnőbb, mindenhonnét látható helyre, egy nagyméretű festőállványra mesterének egy plakát-önarcképét helyezte. Mérce és emlékeztető egyaránt lehetett ez számára, festő munkájára vonatkozóan is. Mértéket adhatott és egyúttal őszinteségre is késztethetett. De talán bénító is volt kissé, és el is lehetett bújni mögé arra hivatkozva, hogy mestereink műveit utolérni, netán meghaladni szinte lehetetlen, s ezért megkísérelni sem érdemes. Mindenesetre a műterme akkor nem folyamatos - nulla dies sine linea - (egy nap sem vonal nélkül) munkáról árulkodott.A művek kis száma és milyensége kísérletezésekről, megtorpanásokról vallott és mindez művészi elbizonytalanodást sejtetett. De mihez képest lett bizonytalanabb, mikor és hogyan torpanhatott meg Móczár? Főiskolás rajzai, kísérleti darabjai munkássága kezdetét, irányulását, a biztos szakmai alapok lerakását egyaránt jelölik. Határozott rajzkészségét, biztos formaalakító tehetségét figyelhetjük meg a karakteres arckép tanulmányokon. Mestere, Aba Novák Vilmos művészete igézetében készítette el a diplomamunkáját nagy kartonra: ez 1:1 léptékű freskó vázlat. E munkáján (nagy kár, hogy elpusztult) az Élet sátora körül az élők, allegórikus, érzékien-telten megjelenített nőalakok, a sátor fölött pedig a Halál és elraboltjai, a Halottak táncolnak. Döbbenetes aktualitást adott e műnek készülési ideje, 1940-41, a második világháború pokla. Móczár egyébként maga is átélte a háborút, sőt, hadifogságból is későn szabadult. Hazatérte után, az újjáépítés idején életét-munkásságát, így művészetét is újraépítette, s a több éves törés, a kényszerű "hallgatás" után kitűnő főiskolai indulását igyekezett folytatni. Valószínűleg próbált festeni is, nyilván elővette rajzeszközeit és festőfelszerelését, de elég gyors ütemben jöttek tematikus elvárások, stiláris előírások a képzőművészetében, s mindezek megköthették a kezét. Ráadásul éppen ezidőtt, 1950-től vezetett rajzszakkört, ahol szintén nem maradhatott távol a kor aktuális követelményeitől. Ezidőből fönnmaradt művei (1954-es karaktúra sorozata - ez a '60-as években újabb darabokkal egészült ki - és akvarell arcmásai) tehetségének, művészi adottságának legerősebb oldalát, a karakterizáló képességét állítják a középpontba. Az '50-es évek végétől kb. egy évtizednyi időben hagyományos felfogásban arcképeket és tájképeket festett. Ez utóbbinál az alföldi, a gyermekkorában megismert síkvidéki táj megrögzítése, lefestése mellé (pl. Tanya vörös háttérrel) derűsebb színvilágú, oldottabb festőiségű, a szép-dombos Tokajt bemutató képek kerülnek (Tokaji utca, Tokaji dombok) mivel Móczár 1958-tól kezdődően több nyáron át dolgozott a Tokaji Művésztelepen. 1956-os szakállas, karakteres Önarcképe mellé főként dokumentum értéke miatt sorolható a festő Zilahy György és Tóth Menyhért arcképe. Az 1957-ben festett Parasztfej elnagyolt tömbössége, kemény és szikár vonásai Móczár legjobb művészi erényeit csillantják föl. Aztán színben és formában, a kifejezés indítékában és alapvető inspirációjában is lassú, de rá jellemző fordulat következik be festői munkásságában a '60-as évek közepétől. A változás elindítója - vallomása szerint - Boros Miklós lekerekített szobrai és Amerigo Tot Kavics-asszonyainak élménye lehetett. E festő megújulás lehetséges új tartalmait és kifejező értékeit az Öltöztetik a menyasszonyt című képe érezteti igazán. Az ezt követő munkák kísérleti darabok, fázistanulmányok inkább, mint érett alkotások. A színek fölhigulnak, elfinomodnak, a formák elvesztik plasztikai jelentőségüket és könnyűvé, önkényesen hajlíthatóvá és amorffá vállnak, eltestetlenednek. Valamiféle mesterkélt dekorativitás jellemzi e munkáit azzal a határozott alkotói szándékkal együtt, amely mindegyik kompozíciót egy ovális vagy körformába (egyfajta teljesség-érzetet sugallva) igyekszik beszorítani. Elvágyódás és valamiféle, a szecesszióhoz hasonlatos dekadencia ugyanúgy jellemzi ekkor, mint az újat teremtés szándéka, a valahová eljutás reménye és egyfajta egyéni képi rend megteremtésének az igénye. Más kérdés, hogy mi lett mindennek a művekben látható eredménye. Móczár Károly festői életműve ellentmondásos ugyan, de egyenetlenségeivel és érettebb munkáival együtt része a magyar és a felszabadulás utáni Bács-Kiskun megyei képzőművészetnek, művészeti életnek. Szülővárosában, Kiskunfélegyházán különösen figyelemre méltó. Forrás: http://moczar.freeweb.hu/html/mkaroly.htm
Móczár Károly : Templom 106 x 100 cm
140 000 HUF