Imari stílusú jelzett keleti porcelán kínáló tálca 14 x 21.5 cm

Eladási ár: 22 000 HUF

Leírás

[2B205/Z270]
Hibátlan állapotú, fodros szélű, finoman aranyozott, tájkép díszítésű porcelán kínáló tálca. Imari stílusú historizáló darab.

Alján kék kaligrafikus és mélynyomott jelzés, lásd fotó.

Szélesség: 14 cm
Hosszúság: 21.5 cm
Súly: 0.41 kg

Tulajdonságok

Jelzett: Igen
Állapot: Hibátlan

vásárlási információk

Feltöltve: 2026. augusztus. 05.

(A műtárgyat eddig 5-en nézték meg.)

Eladó:
Átvétel: futárszolgálat
személyes átvét
Fizetés: PayPal
Átutalás
Utánvét

Imari stílusú jelzett keleti porcelán kínáló tálca 14 x 21.5 cm

[2B205/Z270] Hibátlan állapotú, fodros szélű, finoman aranyozott, tájkép díszítésű porcelán kínáló tálca. Imari stílusú historizáló darab. Alján kék kaligrafikus és mélynyomott jelzés, lásd fotó. Szélesség: 14 cm Hosszúság: 21.5 cm Súly: 0.41 kg

További részletek
Jelzett: Igen
Állapot: Hibátlan

vásárlási információk
Feltöltve: 2026. augusztus. 05.

(A műtárgyat eddig 5-en nézték meg.)

Eladó:
Átvétel: futárszolgálat
személyes átvét
Fizetés: PayPal
Átutalás
Utánvét

Eladási ár:
22 000 HUF
Eddig 0 ajánlat erre a műtárgyra.

Eladó további műtárgyai megnézem az eladó összes műtárgyát

[2B247/148] Olaj vászon festmény, ezüst színű képcsarnokos keretben. Akasztási lehetőséggel rendelkezik. Jelezve balra lent: GYELMIS L. Hátoldalán a Képcsarnok Vállalat zsűricímkéje: KÉPCSARNOK VÁLLALAT GYELMIS LUKÁCS TÁNCSICS UTCA Magasság: 86 cm Szélesség: 66 cm Súly: 3.3 kg Gyelmis-Lukács János  Gyelmis-Lukács János (Szabadka, 1899. szeptember 28. – Budapest, 1979. április 24.) festőművész.  Életpályája 1924-től 26-ig Budapesten, a Képzőművészeti Főiskolán tanult, ahol Rudnay Gyula korrigálta, 1929–30-ben a firenzei Accademia di Belle Artin képezte magát. 1928–1938 között Olaszországban élt és dolgozott, ugyanitt számos gyűjteményes tárlata volt. Hazatérését követően a bükki majd az újvidéki művésztelepen dolgozott. 1942-ben elnyerte Újvidék város nagy ezüstérmét, 1963-ban pedig oklevelet kapott az olaszországi Palestrinában.1945 után Budapesten élt. Plasztikus hatású, a fény és árnyék ellentétére épülő tájképeket, figurális kompozíciókat festett. Alkotásait – a magángyűjtemények mellett – a pécsi Janus Pannonius Múzeum Modern Magyar Képtár, és a szabadkai Városi Múzeum őrzi. Kiállításai 1969 Szabadka 1926 A bükki művésztelep kiállítása, Eger 1940 A Magyar Művészetért kiállítás, Műcsarnok, Budapest 1941 az OMKT jubileumi kiállítása, Műcsarnok, Budapest 1950 1. Magyar Képzőművészeti kiállítás, Műcsarnok, Budapest 1957 Tavaszi Tárlat, Műcsarnok, Budapest (Forrás: wikipédia )
Gyelmis-Lukács János : Budai vár "Táncsics utca" Budapest
195 000 HUF
[2B245/148] Olaj vászon festmény, hibátlan állapotú ezüst színű keretben. Azonnal falra akasztható, ajándékozható állapotban van. Jelezve jobbra lent: JANKOVICS Hátoldalán címke, rajta felirat: JANKOVICS JÁNOS SZAJNAPART Magasság: 95 cm Szélesség: 65 cm Súly: 4.615 kg ÖNÉLETRAJZ RÉSZLETESEN Jankovics János László Felvállalásom szerint Jankovics János László neoszimbolista festőművész vagyok. 1943-ban születtem és az a „már gyermekkorában is” előtag után, bővített mondatomban semmi olyan dolog nem következik amivel – a gyakorlat szerint – a szakmai önéletrajzok jeleskedni szoktak. Tehát e rövid bemutatkozás után be is végződhetne a történet! Nem jártam ilyen irányú középiskolába, nem végeztem el az akkori Képzőművészeti Főiskolát, nem léteztem a Magyar Képzőművészeti Alap tagságában és nem voltam azon versenyzők között sem, akiket a mindenkori szakmai vezetés elismerésével, esetleges szakirányú kritikájával, vagy akár díjaival méltathatott volna. Végül amint most a hetvenedik életévemet betöltöm, a látszat s talán a gyakorlat szerint, úgy tűnhet sokaknak, hogy ez a dolog ennyi volt és tovább nem is létezik. Mindezek után mi mondanivalóm akadhat? Íme tehát: Nem állíthatom magamról a szakirányú iskolázottságot, ugyanakkor nem mondhatom el magamról a szakirányú tapasztalatlanságot. Az autodidaktaság sem volna valódi: négy évig korrigált Tamás Ervin festőművész, valamikor 1978 tájától, jóval később könyvtervező tipográfus végzettséget szereztem, ami valahol érinti a szakmát, majd 1997-től a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete nyolc bemutatott festményem alapján tagjai közé választott, végül, félretettem minden mást és főfoglalkozásom a festés és a táblafestés lett, ez utóbbi alkotói huszonhét év alatt harminchat önálló kiállításom volt, (megemlíteném talán, hogy abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy sok mások mellett, kiállításaim megnyitóin dr. Gerelyes Edit esztéta, Végh Alpár Sándor író, Köpöczi Rózsa, Boros Lili művészettörténészek Bulányi György piarista, Reisinger János irodalomtörténész és mint jó kollégák Nagy B István, Németh Zsuzsanna, és sokadszor, de nem utolsósorban Mizser Pál festőművészek, legutóbb pedig (2013-ban) dr. Feledy Balázs művészettörténész méltatták munkáimat, alapító tagja és elnöke voltam a Verőcei Műhely Művészeti Egyesületnek a megszűnéséig, 16 évig működtettem közösségünknek és a Dunakanyar látogatóinak az Amaltheia Műteremgalériát. Azonban e rövid arculatot elbeszélőbbé szükséges tennem. A mai napig festek, képzőművészként, csak 40 éves korom óta tevékenykedem, bár célként, úgy 19 éves koromban kitűztem. Derűs szemüveggel nevezhetném a sors szeszélyének is. Voltam segédmunkás, időszakosan dekoratőr (ünnepnapok elött: ápr.4- máj. 1- nov.7, kiemeltek, de azután sietve visszatettek – kaderlapom szerint – segéddolgozni, hosszú évekig befolyásolt környezetben éltem, a korlátok tapinthatóak voltak. Voltam azután beteg és hullahordó, műtős, beat zenész, jazz – zenész, képesítés nélkül tanítottam gitárt és összhangzattant a Szobi Gimnáziumban, de még voltam sofőr, autószerelő, és kitudja már… Utolsó munkahelyem az Athenaeum Nyomdában volt, reprodukciós fényképészként. Utolsó végzettségem tipográfus. E dolgok kapcsán azonban, inkább fontosnak tartom, hogy dolgoztam munkások, rakodók, orvosok, mérnökök, pedagógusok között. Tehát 20 évig a társadalom minden részére volt rálátásom, metamorfózisaik közben. Mindenütt elvégeztem valami iskolát, de aztán egyiket sem használtam, igényem sem volt rá, másra vártam. A 70-es, 80-as években majdnem minden fontosabb budapesti kiállítás megnyitón, mint érdeklődő ott voltam. Fontos dolognak éreztem még, hogy mindenütt csak vendég voltam, (a munkahelyekkel együtt), úgy emlékszem ezekre az évekre, mint aki kívülről szemléli a dolgokat, semminek sem, vagy csak alig voltam részese. Az élet akkor vált „valóssá” számomra, amikor negyvenháromévesen ismét megnősültem, műtermet alakítottam és otthagytam minden dologházat. Volt részünk a bohém nyomorban és a valóságosban is. Öt gyermekünk született és volt amikor csak a festés jövedelme volt meg a gyes. Voltak aztán szebb napok is mifelénk és ismét rosszabbak. Meggazdagodni sohasem volt szándékunkban. Amint ez írásból is sejteni lehet sem ama munkaverseny, sem ez a szabadverseny nem a mi világunk! Ez utóbbi 20 év óta, burjánzó hedonista társadalmi rendet, pénzközpontú gondolkodást – ami ránk telepedett- nevén nevezve, a bomlás televényének tartom. Feleségemmel keresztényként, vagy inkább tanítványként kerestük utunkat, és mindig volt továbbvezető út. Ezt most is ugyanígy érzem! Meglátásom szerint, ha nincs feloldója a természetes kiválasztódásnak, akkor az a természetellenesbe csap át, a feloldás módját, pedig csak a tanítványok élhetik meg! Életemben lassan lejárt a szemlélődések kora, még a nyomdában dolgoztam, reprodukciós fényképészként, közben kiadóknak dolgozhattam tipográfusként (Magvető, Ifjúsági, Tankönyvkiadó…), de valójában ekkor már voltak önálló kiállításaim is, és olykor eladták grafikáimat a Csontváry teremben. A szemlélődések után, az útkeresések jöttek... (Forrás: https://www.jankovicsjanos.hu/oneletrajz-reszletesen/)
Jankovics János : "Szajnapart"
114 000 HUF

a kategória hasonló műtárgyai

[1R729/Z022] Antik gyönyörű, hibátlan állapotú, kék szegélyes kerámia falitányér, dísztányér. Közepében nagy méretű gyertyatartó díszítéssel. Alján masszába nyomott jelzés: APÁTFALVA NAGY ZS. & F. A tárgyat nagy Zsigmond és Ferenc bérlők készítették 1903 és 1905 között a Bélapátfalvai keménycserépgyárban! Szélesség: 23 cm Súly: 0.435 kg   Bélapátfalvi stíluselemek A Borsod vármegyei Bélapátfalva keménycserépgyárát az 1830-as években alapította az egri káptalan.  A hollóházi gyárhoz hasonlóan azonban itt sem a tulajdonos, hanem a vállalkozó bérlők folytatták a tulajdonképpeni termelést. A közel száz évig működő gyárban már az 1850-es években készültek a népies stílust képviselő dísztányérok. Ettől az időszaktól a gyár 1928. évi megszűnéséig, három jelentősebb szakaszra tagolható a tányérgyártás Bélapátfalván.   2.1. A Földváry Lajos és Sándor 1850 és 1866 közötti bérlete alatt készült, FÖLDVÁRY feliratos jeggyel ellátott (esetleg csak APÁTFALVA jelzésű)  tányérok képezik az első bélapátfalvi csoportot (III. Tábla, 1-2.). Az ekkor még kisebb tételben készített tányérok díszítményeinek témái és kompozíciói meglehetősen szokványosak. A későbben tömegesen gyártott tányérokon ugyanazon minták ugyanolyan elrendezésben szerepelnek, mint már a Földváry-korszakban, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy az ekkoriban kialakuló népi stílus meglehetősen időtálló volt, mintakészlete tulajdonképpen közel száz éven át csak jelentéktelen mértékben változott. A csoportba tartozó tányérok leginkább arról ismerhetők fel, hogy növényi ornamentikájukban a virágfejeket, csokrokat kísérő levéldíszítmények nem hegyes, hanem jellegzetesen kerek végződésűek (akáclevélszerűek). 2.2. A második csoportba azok a tányérok tartoznak, melyek Dubravszky Sándor (és néhány további, kevesebb ideig működő bérlő) idejében, 1867 és 1894 között készültek (III. Tábla, 3-4.). Erre az időszakra esett a népi stílus kiteljesedése, ekkor növekedett meg igazán a dísztányérokra irányuló kereslet. Az ezekben az évtizedekben készült tányérokat az 1890-es évek elejéig még a teljes kézifestés jellemzi.  Nagy mértékben érvényesül rajtuk a könnyed porcelánfestés és az élénk színhasználat. A virágok kompozíciói lazábbak, a szárak és a kocsányok játékosabbak, mint a korábbi évek hasonló megoldásai.  A korábban népszerű purpur szín helyett, a rózsák színe ekkor már inkább barnás-vöröses. 2.3. A harmadik csoportba a századforduló és a gyár megszűnése közötti időszakban gyártott tányérok sorolhatók (III. Táblázat, 5-6.). Az 1890-es évek második felének jelentéktelenebb bérlői után, 1903 és 1905 között előbb Nagy Zsigmond és Ferenc (gyári jegyükön saját nevük szerepel: NAGY Zs. & F.), 1906 és 1908 között Schöpflin Armandné (jegyén a SCHÖPFLIN felirat olvasható), majd 1909 és 1920 között a „Pruzsinszky János fiai” cég bérelte a gyárat (védjegyük a településnév fölött félkörívben húzódó PRUZSINSZKY J. ÉS FIA felirat volt), legvégül pedig az Egyházmegyei Takarékpénztár Rt. működtette. A bérlők korszakbeli gyors fluktuációja mutatja, hogy a gyár bérlete ebben az időben már koránt sem volt rentábilis. A termelés folyamatos csökkenése ellenére Nagy Zsigmond és Ferenc idején rövid ideig virágzott a gyár. A korábbi gyakorlathoz képest ekkor háttérbe szorult a tányérok virágfestése, mivel a tányéröblöket már inkább sablonokkal (leginkább személyneves feliratokkal ) díszítették, az egykor központi virágcsokrok így széldíszekké redukálódtak.  Schöpflinné bérlete idejéből jelen kutatás vizsgálati mintájában egyetlen tányér szerepel, de az semmilyen eltérést nem mutat a Nagy-korszak díszítőgyakorlatától. A Pruzsinszky cég tányérjai közül számos fennmaradt (ezek többnyire ugyancsak sablonos díszítményűek), ami összefüggésben állhat a termelés újabb rövid fellendülésével, ugyanis Pruzsinszky – budapesti porcelán nagykereskedő lévén – kiválóan tudta értékesíteni a bélapátfalvi termékeket. Azonban ezt a fejlődést az első világháború kitörése megakasztotta, az 1920-as években már csak halódott a korábban nagyhírű keménycserépgyár.  Forrás: www.sulinet.hu Bélapátfalvi stíluselemek A Borsod vármegyei Bélapátfalva keménycserépgyárát az 1830-as években alapította az egri káptalan.  A hollóházi gyárhoz hasonlóan azonban itt sem a tulajdonos, hanem a vállalkozó bérlők folytatták a tulajdonképpeni termelést. A közel száz évig működő gyárban már az 1850-es években készültek a népies stílust képviselő dísztányérok. Ettől az időszaktól a gyár 1928. évi megszűnéséig, három jelentősebb szakaszra tagolható a tányérgyártás Bélapátfalván.   2.1. A Földváry Lajos és Sándor 1850 és 1866 közötti bérlete alatt készült, FÖLDVÁRY feliratos jeggyel ellátott (esetleg csak APÁTFALVA jelzésű)  tányérok képezik az első bélapátfalvi csoportot (III. Tábla, 1-2.). Az ekkor még kisebb tételben készített tányérok díszítményeinek témái és kompozíciói meglehetősen szokványosak. A későbben tömegesen gyártott tányérokon ugyanazon minták ugyanolyan elrendezésben szerepelnek, mint már a Földváry-korszakban, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy az ekkoriban kialakuló népi stílus meglehetősen időtálló volt, mintakészlete tulajdonképpen közel száz éven át csak jelentéktelen mértékben változott. A csoportba tartozó tányérok leginkább arról ismerhetők fel, hogy növényi ornamentikájukban a virágfejeket, csokrokat kísérő levéldíszítmények nem hegyes, hanem jellegzetesen kerek végződésűek (akáclevélszerűek). 2.2. A második csoportba azok a tányérok tartoznak, melyek Dubravszky Sándor (és néhány további, kevesebb ideig működő bérlő) idejében, 1867 és 1894 között készültek (III. Tábla, 3-4.). Erre az időszakra esett a népi stílus kiteljesedése, ekkor növekedett meg igazán a dísztányérokra irányuló kereslet. Az ezekben az évtizedekben készült tányérokat az 1890-es évek elejéig még a teljes kézifestés jellemzi.  Nagy mértékben érvényesül rajtuk a könnyed porcelánfestés és az élénk színhasználat. A virágok kompozíciói lazábbak, a szárak és a kocsányok játékosabbak, mint a korábbi évek hasonló megoldásai.  A korábban népszerű purpur szín helyett, a rózsák színe ekkor már inkább barnás-vöröses. 2.3. A harmadik csoportba a századforduló és a gyár megszűnése közötti időszakban gyártott tányérok sorolhatók (III. Táblázat, 5-6.). Az 1890-es évek második felének jelentéktelenebb bérlői után, 1903 és 1905 között előbb Nagy Zsigmond és Ferenc (gyári jegyükön saját nevük szerepel: NAGY Zs. & F.), 1906 és 1908 között Schöpflin Armandné (jegyén a SCHÖPFLIN felirat olvasható), majd 1909 és 1920 között a „Pruzsinszky János fiai” cég bérelte a gyárat (védjegyük a településnév fölött félkörívben húzódó PRUZSINSZKY J. ÉS FIA felirat volt), legvégül pedig az Egyházmegyei Takarékpénztár Rt. működtette. A bérlők korszakbeli gyors fluktuációja mutatja, hogy a gyár bérlete ebben az időben már koránt sem volt rentábilis. A termelés folyamatos csökkenése ellenére Nagy Zsigmond és Ferenc idején rövid ideig virágzott a gyár. A korábbi gyakorlathoz képest ekkor háttérbe szorult a tányérok virágfestése, mivel a tányéröblöket már inkább sablonokkal (leginkább személyneves feliratokkal ) díszítették, az egykor központi virágcsokrok így széldíszekké redukálódtak.  Schöpflinné bérlete idejéből jelen kutatás vizsgálati mintájában egyetlen tányér szerepel, de az semmilyen eltérést nem mutat a Nagy-korszak díszítőgyakorlatától. A Pruzsinszky cég tányérjai közül számos fennmaradt (ezek többnyire ugyancsak sablonos díszítményűek), ami összefüggésben állhat a termelés újabb rövid fellendülésével, ugyanis Pruzsinszky – budapesti porcelán nagykereskedő lévén – kiválóan tudta értékesíteni a bélapátfalvi termékeket. Azonban ezt a fejlődést az első világháború kitörése megakasztotta, az 1920-as években már csak halódott a korábban nagyhírű keménycserépgyár.  Forrás: www.sulinet.hun  
Antik apátfalvi falitányér NAGY ZS. & F. ~1905
22 000 HUF