Keretezett Kölcsey Ferenc acélmetszet portré 14 x 10 cm

Eladási ár: 18 000 HUF

Leírás

[1F317/X109]
Keretezett kis méretű Kölcsey portré. Merített papíron található, ovális alakú acélmetszet, alatta felirat:
KÖLCSEY FERENC

Hátoldalán papírvignetta:
HOFFMANN FERENCZ KÉPKERET ÉS KERETLÉCGYÁRA BUDAPEST

Magasság: 14.3 cm
Szélesség: 10.2 cm
Súly: 0.085 kg
Kölcsey Feren

  


Ugrás a navigációhozUgrás a kereséshez





Kölcsey Ferenc





Anton Einsle olajfestményén


Élete


Született
1790. augusztus 8.
Sződemeter, Magyar Királyság


Elhunyt
1838. augusztus 24. (48 évesen)
Szatmárcseke, Magyar Királyság


Sírhely
Szatmárcseke


Nemzetiség
magyar


Pályafutása


Jellemző műfaj(ok)
elbeszélő költemény, himnusz, szónoki beszéd, levél


Irodalmi irányzat
klasszicizmus


Alkotói évei
1806–1838


Fontosabb művei
Felelet a Mondolatra
Himnusz
Huszt
Vanitatum vanitas





Kölcsey Ferenc aláírása




A Wikimédia Commons tartalmaz Kölcsey Ferenc témájú médiaállományokat.




Kölcsey Ferenc (Sződemeter, 1790. augusztus 8. – Szatmárcseke, 1838. augusztus 24.) magyar költő, politikus és nyelvújító, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja, a Kisfaludy Társaság alapító tagja, a nemzeti himnusz költője.









 Élete
Gyermekkora
Miután édesapja, a nemesi származású Kölcsey Péter, aki álmosdi birtokán gazdálkodott, 1796. augusztus 9-én elhunyt, édesanyja, Bölöni Ágnes a hatéves fiát Debrecenbe küldte iskolába. Jobb szeme világát gyermekkorában fekete himlő következtében elveszítette.[2][3][4] A szájhagyomány szerint a betegség kezelése közben – a kor szokásai szerint – a tüzes kemencében kezelt gyermeknek szikra pattant a szemébe, de ezt a legendát nem sikerült utólag kétséget kizáróan igazolni.[5] 11 éves volt, amikor anyja meghalt, és ettől kezdve a háztartást Panna néni, a család régi hű cselédje vezette, mind neki, mind három kisebb testvérének gondját viselte. Egyébiránt az árva gyermekekre gyámapjukon, Gulácsy Antal szokolyi birtokos nemesen kívül Péchy Imre, a kollégium főgondnoka is némi felügyeleti joggal rendelkezett.

 Tanulmányai
14 éven át a Debreceni Református Kollégiumban, a Szentírás magyarázatán kívül minden tárgyat végigtanult. Különösen nagy kedvvel foglalkozott a Cornelius Neposszal; szórakozás gyanánt egy barátjával a debreceni homokba rajzolta az ókori Athént, a görögök nagyjainak csontokból emlékoszlopokat állított, és emlékbeszédeket tartott fölöttük. Ebben az időben ismerkedett meg Haller János Hármas Istóriájával is.

1803-ban a költészeti osztályba jutva a latin versírásban ugyan nem jeleskedett, de buzgón olvasta Csokonai Vitéz Mihály, Virág Benedek, Kisfaludy Sándor munkáit, Kazinczy Ferenc Gessner-fordításait, a latin-, és ógörög nyelvű szerzők műveit Vergilius, Theokritosz pásztorkölteményeit, méghozzá eredetiben. Már ekkoriban a magányt kereste, s minden örömét elvonulva, könyveiben kereste és találta meg. 16 éves korától kezdve enciklopédiai tanulmányokat folytatott, és társaival – akik között volt a később ismertté vált Kállay Ferenc is – együtt tanult, olvasott és folytatott eszmecseréket.

Az élő idegen nyelvek közül először a franciát sajátította el, kedvelte a 17. századi francia mestereket. A német nyelv iránti érdeklődését főként Ewald Christian von Kleist, Gessner, Hagedorn, Bürger és Klopstock írásai keltették fel, melyeket először még csak korabeli magyar fordításból ismert; görögül olvasta ugyan Cebest és Anakreónt, de komolyabb előmenetelt e téren nem tett, azonban Kazinczy sürgetésére egyre nagyobb gondot kezdett rá fordítani, és miután Pindarosz műveihez meghozatta a Heine-féle kiadást, filológiai látóköre is tágult.

16 éves kora óta írogatott verseket is, de első „zsengéit” megsemmisítette. 1805-ben Csokonai temetésén ismerkedett meg Kazinczyval, akinek a Kresznericcsel való vitájához fontos adatokkal szolgált. 1808. május 19-én kelt első levele Kazinczyhoz. Ennek szíves fogadtatása és a későbbi barátság rendkívül serkentően hatott rá, Kazinczy szellemi útmutatóul szolgált számára, ő pedig a nyelvújító szinte egyedüli védelmezője lett Debrecenben, és az Árkádia-perben is mellé állt.

A történelmet Magyar Mihálytól, a bölcseletet Ercsei Dánieltől hallgatta. Tanulmányai mellett, Kazinczy buzdítására, kivonatokat írt, és némelyikből esszé is lett; többek között Werbőczy életét is feldolgozta, ezen kívül írt egy értekezést a poézisról (1808. december), ill. jegyzeteket a ión iskoláról. Rendszeresen látogatta a kollégium könyvtárát, azonban mivel abból az ifjaknak magyar könyveket nem adhattak ki, maga is gyűjtött magyar nyelvű munkákat.

 Felnőttkora




Franz Eybl litográfiáján


Miután 1809-ben befejezte kollégiumi tanulmányait, Pestre költözött törvénygyakorlatra, de ügyvédi vizsgára nem jelentkezett, mert miután szoros barátságot kötött Horvát Istvánnal, Vitkovics Mihállyal és főleg Szemere Pállal, egyedül az irodalom érdekelte, ezért lemondott a hivatalbeli és tanári pályáról, melyre Debrecenbe hívták, és Álmosdra vonult, ahol kis birtokán gazdálkodva egyedül tanulmányai foglalkoztatták. Ezek mellett öccseinek gondozása is lefoglalta. 1815-ben testvéreivel megosztozván Csekére (Szatmár megye) költözött. Itt is a gazdaságnak, tanulmányainak és az irodalomnak élt. Levelezett Kazinczyval, Döbrentei Gáborral, és kétszer utazott Pécelre Szemeréhez, ebből egy alkalommal 1814-ben Kazinczyval együtt, valamint 1815 nyarának egy részét is ott töltötte.

Irodalomtörténészi vitát váltott ki 2013-ban, hogy Kölcseynek Szemere Pállal kapcsolatos érzelmeit Nyáry Krisztián irodalmi bulvár könyvében közzétett hipotézise mint beteljesületlen szerelmet értékelte. A hipotézis verselemzéseken és irodalmi levelek analízisén alapul,[6] a szakkutatók[forrás?] azonban nem tartják megalapozottnak, és elvetik, mert figyelmen kívül hagyja az akkori irodalmi divatnak megfelelő, mások által is használt, szentimentális, érzékeny nyelvhasználatot.[7]
Figyelmet keltett a Mondolatra való Felelet, melyet Szemere Pállal együtt dolgozott ki 1815-ben. Kölcsey ezzel állást foglalt a nyelvújítás mellett és előmozdította sikereit. Kizárólag az irodalmi kritika és esztétika terén működött; Kazinczyval a régi Magyarország ellen küzdött; sorba vette a legnevezetesebb költőket, Csokonait, Kis Jánost és Berzsenyi Dánielt. Véleményét akkor hallatlan szigorúsággal mondta ki, ezért fel is zúdította maga ellen a közvéleményt és az írókat. Ekkor személyes baráti viszonyra lépett Kisfaludy Károllyal és az Aurora-körrel is; különösen Bártfay Lászlóval, Helmeczy Mihállyal, Toldy Ferenccel, Bajza Józseffel, Vörösmarty Mihállyal s Zádor Györgygyel (aki Fenyéri Gyula álnéven cikkeket írt különféle lapokba) alakított ki haláláig tartó őszinte baráti kapcsolatot.

1823. január 22-én tisztázta le Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból című nagy költeményét, amely Erkel Ferenc zenéjével Magyarország nemzeti himnusza lett. (E napot 1989 óta a magyar kultúra napjaként ünnepeljük. A mű eredeti kéziratát Kölcsey saját kezű aláírásával az Országos Széchényi Könyvtár őrzi.)

Pesten tartózkodása alatt Szemere Pállal 1826-ban megindította az Élet és Literatura című folyóiratot. 1827 januárjában hazamenetele után csak pár évig maradt csekei magányában, ahol elhunyt öccse családjának ügyei is foglalkoztatták. Az 1829-es tisztújításkor főispánja, báró Vay Miklós őt Szatmármegye tiszteletbeli aljegyzőjévé tette. A Magyar Tudományos Akadémia igazgatósága Pozsonyban 1830. november 17-én a nyelvtudományi osztály vidéki rendes tagjának nevezte ki.

Nagy Károly tiszti főügyésszel hathatós ébresztője és támasza lett megyéjében a szabadelvű mozgalmaknak, egyszersmind kidolgozója a rendszeres munkálatok feletti véleményeknek, melyek a megye által a kiváltságok védői dacára 1832-ben elfogadva, a következő országgyűlésre utasításul szolgáltak és oly hírre emelkedtek, hogy azokat más megye is sajátjává tette. 1832-ben megyei főjegyzővé, azon év november 6-án pedig országgyűlési követté választották. Pozsonyban 1832. december 19-én foglalta el helyét és a négy kerületi jegyzők egyikévé választatott; számos felirat (latinul) és üzenet (magyarul) az ő tollából került ki. Mint szónok, a magyar nyelv ügyében tartott beszéddel tűnt ki először és nemsokára jeles beszédeivel országos hírűvé vált. A parlamenti szónoklatot ő emelte irodalmi s művészi színvonalra; tőle tanulták ezt el az 1830-as és 1840-es évek szónokai: Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Eötvös József és Szemere Bertalan.

Mint politikus, a reformok híve volt; küzdött Erdély és a Partium visszacsatolásáért, az alkotmánynak a nép felszabadításával korszerű átalakításáért és a magyar nyelv jogaiért. Követi pályája 1834-ben véget ért, amikor megyéjében a maradiak kerültek felszínre. Búcsúbeszédével Pozsonyban 1835. február 9-én annyira meghatotta a rendeket, hogy az országgyűlés e beszéd után az napra felfüggesztette az ülést, és Kossuth erről a napról gyászkeretben küldte szét Országgyűlési Tudósításait. Hazatérte után ismét sikerült neki többséget biztosítani megyéjében a szabadelvű eszméknek. Az akadémiában emlékbeszédeivel, költői dolgozataival, kritikáival újra magára ragadta a közfigyelmet, és ezután kizárólag az irodalomnak élt. 1836. november 12-én a Kisfaludy Társaság alapítótagja lett. Utolsó nagy műve, Wesselényi Miklós védelme, melyet barátja hűtlenségi perében készített. Rendkívüli tisztességére és megbecsültségére utalva, Wesselényi így emlékezett meg róla: „Nem közénk való volt”. E nagyszabású, valóban klasszikus politikai vádirat kimerítette erejét, bélgyulladásba esett.

 Halála
Halála hirtelen következett be. Egy hivatalos útja alkalmával szekéren utazva viharos zápor érte, meghűlt és egyheti betegeskedés után – a szatmárcsekei református anyakönyv vonatkozó bejegyzésének tanúsága szerint – 1838. augusztus 23-án Szatmárcsekén meghalt. Ezzel ellentétben Kölcsey Antónia naplójában 1838. augusztus 24-e délelőtt 10 órát említ a halálozás időpontjaként. 

Forrás: wikipédia

Tulajdonságok

Típus: acélmetszet
Témakör: Arckép, portré

vásárlási információk

Feltöltve: 2021. június. 30.

(A műtárgyat eddig 483-en nézték meg.)

Eladó:
Átvétel: futárszolgálat
személyes átvét
Fizetés: PayPal
Átutalás
Utánvét

Keretezett Kölcsey Ferenc acélmetszet portré 14 x 10 cm

[1F317/X109] Keretezett kis méretű Kölcsey portré. Merített papíron található, ovális alakú acélmetszet, alatta felirat: KÖLCSEY FERENC Hátoldalán papírvignetta: HOFFMANN FERENCZ KÉPKERET ÉS KERETLÉCGYÁRA BUDAPEST Magasság: 14.3 cm Szélesség: 10.2 cm Súly: 0.085 kg Kölcsey Feren    Ugrás a navigációhozUgrás a kereséshez Kölcsey Ferenc Anton Einsle olajfestményén Élete Született 1790. augusztus 8. Sződemeter, Magyar Királyság Elhunyt 1838. augusztus 24. (48 évesen) Szatmárcseke, Magyar Királyság Sírhely Szatmárcseke Nemzetiség magyar Pályafutása Jellemző műfaj(ok) elbeszélő költemény, himnusz, szónoki beszéd, levél Irodalmi irányzat klasszicizmus Alkotói évei 1806–1838 Fontosabb művei Felelet a Mondolatra Himnusz Huszt Vanitatum vanitas Kölcsey Ferenc aláírása A Wikimédia Commons tartalmaz Kölcsey Ferenc témájú médiaállományokat. Kölcsey Ferenc (Sződemeter, 1790. augusztus 8. – Szatmárcseke, 1838. augusztus 24.) magyar költő, politikus és nyelvújító, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja, a Kisfaludy Társaság alapító tagja, a nemzeti himnusz költője.  Élete Gyermekkora Miután édesapja, a nemesi származású Kölcsey Péter, aki álmosdi birtokán gazdálkodott, 1796. augusztus 9-én elhunyt, édesanyja, Bölöni Ágnes a hatéves fiát Debrecenbe küldte iskolába. Jobb szeme világát gyermekkorában fekete himlő következtében elveszítette.[2][3][4] A szájhagyomány szerint a betegség kezelése közben – a kor szokásai szerint – a tüzes kemencében kezelt gyermeknek szikra pattant a szemébe, de ezt a legendát nem sikerült utólag kétséget kizáróan igazolni.[5] 11 éves volt, amikor anyja meghalt, és ettől kezdve a háztartást Panna néni, a család régi hű cselédje vezette, mind neki, mind három kisebb testvérének gondját viselte. Egyébiránt az árva gyermekekre gyámapjukon, Gulácsy Antal szokolyi birtokos nemesen kívül Péchy Imre, a kollégium főgondnoka is némi felügyeleti joggal rendelkezett.  Tanulmányai 14 éven át a Debreceni Református Kollégiumban, a Szentírás magyarázatán kívül minden tárgyat végigtanult. Különösen nagy kedvvel foglalkozott a Cornelius Neposszal; szórakozás gyanánt egy barátjával a debreceni homokba rajzolta az ókori Athént, a görögök nagyjainak csontokból emlékoszlopokat állított, és emlékbeszédeket tartott fölöttük. Ebben az időben ismerkedett meg Haller János Hármas Istóriájával is. 1803-ban a költészeti osztályba jutva a latin versírásban ugyan nem jeleskedett, de buzgón olvasta Csokonai Vitéz Mihály, Virág Benedek, Kisfaludy Sándor munkáit, Kazinczy Ferenc Gessner-fordításait, a latin-, és ógörög nyelvű szerzők műveit Vergilius, Theokritosz pásztorkölteményeit, méghozzá eredetiben. Már ekkoriban a magányt kereste, s minden örömét elvonulva, könyveiben kereste és találta meg. 16 éves korától kezdve enciklopédiai tanulmányokat folytatott, és társaival – akik között volt a később ismertté vált Kállay Ferenc is – együtt tanult, olvasott és folytatott eszmecseréket. Az élő idegen nyelvek közül először a franciát sajátította el, kedvelte a 17. századi francia mestereket. A német nyelv iránti érdeklődését főként Ewald Christian von Kleist, Gessner, Hagedorn, Bürger és Klopstock írásai keltették fel, melyeket először még csak korabeli magyar fordításból ismert; görögül olvasta ugyan Cebest és Anakreónt, de komolyabb előmenetelt e téren nem tett, azonban Kazinczy sürgetésére egyre nagyobb gondot kezdett rá fordítani, és miután Pindarosz műveihez meghozatta a Heine-féle kiadást, filológiai látóköre is tágult. 16 éves kora óta írogatott verseket is, de első „zsengéit” megsemmisítette. 1805-ben Csokonai temetésén ismerkedett meg Kazinczyval, akinek a Kresznericcsel való vitájához fontos adatokkal szolgált. 1808. május 19-én kelt első levele Kazinczyhoz. Ennek szíves fogadtatása és a későbbi barátság rendkívül serkentően hatott rá, Kazinczy szellemi útmutatóul szolgált számára, ő pedig a nyelvújító szinte egyedüli védelmezője lett Debrecenben, és az Árkádia-perben is mellé állt. A történelmet Magyar Mihálytól, a bölcseletet Ercsei Dánieltől hallgatta. Tanulmányai mellett, Kazinczy buzdítására, kivonatokat írt, és némelyikből esszé is lett; többek között Werbőczy életét is feldolgozta, ezen kívül írt egy értekezést a poézisról (1808. december), ill. jegyzeteket a ión iskoláról. Rendszeresen látogatta a kollégium könyvtárát, azonban mivel abból az ifjaknak magyar könyveket nem adhattak ki, maga is gyűjtött magyar nyelvű munkákat.  Felnőttkora Franz Eybl litográfiáján Miután 1809-ben befejezte kollégiumi tanulmányait, Pestre költözött törvénygyakorlatra, de ügyvédi vizsgára nem jelentkezett, mert miután szoros barátságot kötött Horvát Istvánnal, Vitkovics Mihállyal és főleg Szemere Pállal, egyedül az irodalom érdekelte, ezért lemondott a hivatalbeli és tanári pályáról, melyre Debrecenbe hívták, és Álmosdra vonult, ahol kis birtokán gazdálkodva egyedül tanulmányai foglalkoztatták. Ezek mellett öccseinek gondozása is lefoglalta. 1815-ben testvéreivel megosztozván Csekére (Szatmár megye) költözött. Itt is a gazdaságnak, tanulmányainak és az irodalomnak élt. Levelezett Kazinczyval, Döbrentei Gáborral, és kétszer utazott Pécelre Szemeréhez, ebből egy alkalommal 1814-ben Kazinczyval együtt, valamint 1815 nyarának egy részét is ott töltötte. Irodalomtörténészi vitát váltott ki 2013-ban, hogy Kölcseynek Szemere Pállal kapcsolatos érzelmeit Nyáry Krisztián irodalmi bulvár könyvében közzétett hipotézise mint beteljesületlen szerelmet értékelte. A hipotézis verselemzéseken és irodalmi levelek analízisén alapul,[6] a szakkutatók[forrás?] azonban nem tartják megalapozottnak, és elvetik, mert figyelmen kívül hagyja az akkori irodalmi divatnak megfelelő, mások által is használt, szentimentális, érzékeny nyelvhasználatot.[7] Figyelmet keltett a Mondolatra való Felelet, melyet Szemere Pállal együtt dolgozott ki 1815-ben. Kölcsey ezzel állást foglalt a nyelvújítás mellett és előmozdította sikereit. Kizárólag az irodalmi kritika és esztétika terén működött; Kazinczyval a régi Magyarország ellen küzdött; sorba vette a legnevezetesebb költőket, Csokonait, Kis Jánost és Berzsenyi Dánielt. Véleményét akkor hallatlan szigorúsággal mondta ki, ezért fel is zúdította maga ellen a közvéleményt és az írókat. Ekkor személyes baráti viszonyra lépett Kisfaludy Károllyal és az Aurora-körrel is; különösen Bártfay Lászlóval, Helmeczy Mihállyal, Toldy Ferenccel, Bajza Józseffel, Vörösmarty Mihállyal s Zádor Györgygyel (aki Fenyéri Gyula álnéven cikkeket írt különféle lapokba) alakított ki haláláig tartó őszinte baráti kapcsolatot. 1823. január 22-én tisztázta le Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból című nagy költeményét, amely Erkel Ferenc zenéjével Magyarország nemzeti himnusza lett. (E napot 1989 óta a magyar kultúra napjaként ünnepeljük. A mű eredeti kéziratát Kölcsey saját kezű aláírásával az Országos Széchényi Könyvtár őrzi.) Pesten tartózkodása alatt Szemere Pállal 1826-ban megindította az Élet és Literatura című folyóiratot. 1827 januárjában hazamenetele után csak pár évig maradt csekei magányában, ahol elhunyt öccse családjának ügyei is foglalkoztatták. Az 1829-es tisztújításkor főispánja, báró Vay Miklós őt Szatmármegye tiszteletbeli aljegyzőjévé tette. A Magyar Tudományos Akadémia igazgatósága Pozsonyban 1830. november 17-én a nyelvtudományi osztály vidéki rendes tagjának nevezte ki. Nagy Károly tiszti főügyésszel hathatós ébresztője és támasza lett megyéjében a szabadelvű mozgalmaknak, egyszersmind kidolgozója a rendszeres munkálatok feletti véleményeknek, melyek a megye által a kiváltságok védői dacára 1832-ben elfogadva, a következő országgyűlésre utasításul szolgáltak és oly hírre emelkedtek, hogy azokat más megye is sajátjává tette. 1832-ben megyei főjegyzővé, azon év november 6-án pedig országgyűlési követté választották. Pozsonyban 1832. december 19-én foglalta el helyét és a négy kerületi jegyzők egyikévé választatott; számos felirat (latinul) és üzenet (magyarul) az ő tollából került ki. Mint szónok, a magyar nyelv ügyében tartott beszéddel tűnt ki először és nemsokára jeles beszédeivel országos hírűvé vált. A parlamenti szónoklatot ő emelte irodalmi s művészi színvonalra; tőle tanulták ezt el az 1830-as és 1840-es évek szónokai: Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Eötvös József és Szemere Bertalan. Mint politikus, a reformok híve volt; küzdött Erdély és a Partium visszacsatolásáért, az alkotmánynak a nép felszabadításával korszerű átalakításáért és a magyar nyelv jogaiért. Követi pályája 1834-ben véget ért, amikor megyéjében a maradiak kerültek felszínre. Búcsúbeszédével Pozsonyban 1835. február 9-én annyira meghatotta a rendeket, hogy az országgyűlés e beszéd után az napra felfüggesztette az ülést, és Kossuth erről a napról gyászkeretben küldte szét Országgyűlési Tudósításait. Hazatérte után ismét sikerült neki többséget biztosítani megyéjében a szabadelvű eszméknek. Az akadémiában emlékbeszédeivel, költői dolgozataival, kritikáival újra magára ragadta a közfigyelmet, és ezután kizárólag az irodalomnak élt. 1836. november 12-én a Kisfaludy Társaság alapítótagja lett. Utolsó nagy műve, Wesselényi Miklós védelme, melyet barátja hűtlenségi perében készített. Rendkívüli tisztességére és megbecsültségére utalva, Wesselényi így emlékezett meg róla: „Nem közénk való volt”. E nagyszabású, valóban klasszikus politikai vádirat kimerítette erejét, bélgyulladásba esett.  Halála Halála hirtelen következett be. Egy hivatalos útja alkalmával szekéren utazva viharos zápor érte, meghűlt és egyheti betegeskedés után – a szatmárcsekei református anyakönyv vonatkozó bejegyzésének tanúsága szerint – 1838. augusztus 23-án Szatmárcsekén meghalt. Ezzel ellentétben Kölcsey Antónia naplójában 1838. augusztus 24-e délelőtt 10 órát említ a halálozás időpontjaként.  Forrás: wikipédia

További részletek
Típus: acélmetszet
Témakör: Arckép, portré

vásárlási információk
Feltöltve: 2021. június. 30.

(A műtárgyat eddig 483-en nézték meg.)

Eladó:
Átvétel: futárszolgálat
személyes átvét
Fizetés: PayPal
Átutalás
Utánvét

Eladási ár:
18 000 HUF
Eddig 0 ajánlat erre a műtárgyra.

Eladó további műtárgyai megnézem az eladó összes műtárgyát

[1Y034/Z018] Olaj vászon festmény, üveglap mögött, szép állapotú képcsarnokos keretben. Akasztási lehetőséggel rendelkezik. Jelezve jobbra lent: Balog A. Hátoldalán a kereten Képcsarnok Vállalat címke töredék látható, rajta felirat: A művészeti alkotás címe: LEÁNY Magasság: 86 cm Szélesség: 66 cm Súly: 5.37 kg Balogh András (képei szignóján az 1960-as évektől Balog) (Budapest, 1919. március 14. — Budapest, 1992. március 18.) festőművész, kerttervező, művészeti szakíró, c. egyetemi tanár. Életpályája és munkássága Apai ágon a géresi Baloghok Szatmár megyéből a dél-erdélyi Alsó-Fehér megyébe származtak, anyai fölmenői a Székelyföldön: Csíkban, ill. Háromszéken éltek. Szülei az 1900-as évek elején költöztek Budapestre. A Képzőművészeti Főiskolán 1937-ben kezdte meg tanulmányait Burghardt Rezső tanítványaként. 1950-töl 1980-ig a Kertészeti Főiskolán (később Kertészeti Egyetem) tanított a kerttervezési tanszéken művészettörténetet, szabadkézi rajzot, ábrázoló geometriát és kertesztétikát. Az Iparművészeti Főiskolán óraadóként kertesztétikát adott elő. 1971-ben részt vett a firenzei Palazzo Strozziban rendezett biennálén, ahol aranyéremmel tüntették ki. Rendszeres önálló és csoportos kiállítások sora következett ezután nemcsak Magyarországon, hanem Olaszország és Németország számtalan városában, kiállított Finnországban, Kanadában is. Egyéni kiállításai gyakran katalógusokkal jelentek meg.[1][2][3] Nyaranként Tihanyban vagy Zsennyén alkotott. Festészetét poétikus realizmus jellemzi, dekoratív elrendezésű kompozíciói és lágy színvilága bensőséges hangulatot, szépséget, harmóniát árasztanak. (Lány egyszarvúval; Alvó, Emberpár és táj, stb.) Nagyon sok tájképet és portrét festett, történelmi személyiségekről is, 1978 és 1989 közt megfestette Mindszenty József bíboros portréját. Képei a Magyar Nemzeti Galériában, vidéki múzeumainkban, olasz, német, finn, észak-amerikai, kanadai, ausztráliai gyűjteményekben vannak.
Balogh András : "Leány" 80 x 60 cm
225 000 HUF
[1Y029/Z018] Olaj farost festmény, üveglap mögött, hibátlan képcsarnokos keretben. Hátoldalán Képcsarnok Vállalat papír címkéje: A művész neve: SCHÉNER MIHÁLY A kép címe: TÁJ Magasság: 66.5 cm Szélesség: 86 cm Súly: 6.54 kg Schéner Mihály festő, grafikus, szobrász, keramikus, bábtervező Medgyesegyháza, 1923-01-9 Elhalálozott: Budapest, 2009. május 11. Honlap: http://www.kormendigaleria.hu/kiadvany.html 1942-1947: Magyar Képzőművészeti Főiskola, tanára: Rudnay Gyula. 1978: Munkácsy-díj; 1984: érdemes művész; 1989: kiváló művész; 1995: Kossuth-díj. 1992-től a Magyar Művészeti Akadémia, 1993-tól a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja. 1956-ig tanított. 1982: Nagyatádi Faszobrász Alkotótelep, 1985: Nemzetközi Acélszobrász Alkotótelep, Dunaújváros. A stílusában felismerhető, mégis sokféle műtárgyat létrehozó ~ gazdag, állandóan alakuló életműve a folyton változó világban helyét kereső, az alkotói szabadságot megvalósító XX. századi képzőművész példázata lehetne. Magát expresszív-szürrealista alkotónak nevezi. Egyaránt dolgozik festékkel, textillel, fával, fémmel. Rajzol, szerkeszt, farag, épít, gyúr, varr és ragaszt, felhasználja a mézesbábok öntőformáit. Festő, rajzoló, textilszobor- és bábkészítő, fazekas, asztalos, esztergályos. Háromlépcsős folyamatban gondolkozik: rajzban tervez, majd fest, szobrot készít, “formába önt”, mindig a végső plasztikai megoldást keresi. Ami állandó és mégis játékosan változékony megjelenésű Schéner művészetében, az a gyermekkori emlékek által meghatározott népi mesterségek iránti tiszteletet kifejező motívumkincs, a tárgyi folklór formakészlete, amely már-már kézjegyként ismétlődik munkáin. Mitologikussá nőtt képzelete új lényeket teremt, pl: a Pigulát, amely disznótestű, emberfejű teremtmény. Schéner festményein a szürrealista motívumokat konstruktív szerkezetbe rendezi, a geometriát és az organikus természeti motívumokat egyaránt beépíti műveibe. A népi, népművészeti formakincsből merített lovas huszárok, betyárok, szegénylegények cifra szűr mentéje, piros csákója, fekete csizmája, az önálló életet élő zsinórdíszek és mézeskalács bábok, a kiskocsik a gyermekkori vásárok, búcsúk színes forgatagába vezet. A primér motívumokat aztán felváltják a vastagon felhordott felületbe karcolt jelek, vonalhálózatok, amelyek a játszó gyermek homokba rajzolt ábráit, a pásztorember fába vésett üzeneteit, az ősember barlang falába rótt mágikus jeleneteit idézik meg. A művész pillanatnyi érdeklődésének megfelelően a színek búvópatakként tűnnek el és jelennek meg ismét. A 60-as években leginkább a formákkal való játék érdekelte, a festmények felülete egyre gazdagodott: a táblaképek felületén applikációk jelentek meg, vagy lemállasztott rétegek hagyták maguk után hiányukat, motívumok nélküli ősformák, archetipikus képzetek bukkantak fel művészetében. A véletlenszerűnek látszó rétegekkel való játék azonban tudatos komponálás eredménye, amely később nyilvánvaló ritmusnak és formai szerkesztettségnek adja át a helyét, mint a Törvénytáblák c. sorozaton. A különböző művészi kifejezési formák egymásra termékenyítő hatással vannak, át- meg áthatják egymást. Textilszobrai, amelyekkel új műfajt teremtett, ugyanazzal az automatikus, expresszív-szürrealista módszerrel készülnek, mint festményei. A hagyományosan a népművészetben alkalmazott anyag, a filc lehetőséget ad a népi formakincs felelevenítésére, amely azonban a művész különös szürrealista átiratában jelenik meg. A szívekkel kivarrt, zsinórdíszes Posztókotlós c. művén mézesbábok lógnak, hátán huszárok lovagolnak. Egész sor textilből készült kéz-plasztikát alkot, amelyeket az ujjakra rávarrt díszekkel öltöztet, személyesít meg. A színes-különös világból aztán ~ újra puritán képi és formai rendbe juttatja el a nézőt, majd nemsokára tépett, gyűrt, vágott, csorgatott, repedezni hagyott szenvedélyesen vonagló képi felületeket hagy hátra. Schéner készített apró gyermekjátékokat, térstruktúra-tereket, mászókákat is. A magyar népi formák mellett szürreális játékaiban gyakran alkalmaz görög mitológiai alakokat, “elkentaurosodott” lovakat, Gorgó-fejeket, sellőket, hárpiákat, Pán-ábrázolásokat. Schéner nemcsak saját művészetéről publikál, hanem művésztársairól is számos írása jelenik meg, elsősorban az Új Auróra c. folyóiratban, amelynek egy ideig főmunkatársa volt. Irodalom kiállítása, Magyar Építőművészet, 1962/4. Húsz év után, Művészet, 1965/4. BOZÓKY M.: ~, Tiszatáj, 1968/5. PERNECZKY G.: Nincs uborkaszezon, Élet és Irodalom, 1969. augusztus 8. BARÁNSZKY-JÓB L.: ~, Művészet, 1969/9. LÁSZLÓ GY.: ~ kaposvári kiállítása, Jelenkor, 1969/4. MAJOR M.: Pásztorok, betyárok, huszárok - kezek, Tükör, 1970. szeptember 15. FRANK J.: Bemutatjuk ~t, Élet és Irodalom, 1972. május 6. ról kiállítása ürügyén, Képzőművészeti Almanach, Budapest, 1972 Sötétkék kokasok, Élet és Irodalom, 1973. szeptember 9. MAJOR M.: ~ játékai, Élet és Irodalom, 1974. július 27. BARTA J.: Egy különös művész, Alföld, 1974/6. VADAS J.: Szárnykészítők, Élet és Irodalom, 1975. október 4. JUHÁSZ F.: A halál ellen játszani, Élet és Irodalom, 1975. május 17. PAP G.: Kincsek és műkincsek, Művészet, 1975/6. P. SZŰCS J.: Az utak kettéválnak, Művészet, 1978/3. Békési művészet, Művészet, 1978/7. SZAMOSI F.: ~ [kismonográfia], Budapest, 1978 VADAS J.: Játék a játékkal, Élet és Irodalom, 1979. augusztus 18. NÉMETH L.: ~ műveiről, Művészet, 1979/4. MIKLÓS P.: Mit akar ez a múzeum?, Művészet, 1979/10. Beszélgetés a művésszel, Művészet, 1980/5. VÁRNAGY I.: Túlélő bábuk, Mozgó Világ, 1983/6. SZUROMI P.: Rezignáltan, kultúráltan, Művészet, 1983/6. SZUROMI P.: Mozdulatlan horizont, Tiszatáj, 1983/11. MUCSI A.: Arcok és sorsok, Hevesi Szemle, 1984/3. Golgota, Művészet, 1984/9. Diogenész üveghordóban, Napóra, 1990/11. FOGARASSY A. - KOCSIS I.: Kukulla és az íriszek, Opus, 1993/1. CS. TÓTH J.: Az éteri Schéneri mítosz, Bárka, 1993/1. mítoszai, Magyar Napló, 1993. szeptember 17. P. SZABÓ E.: Ősformák üvegből és mézeskalácsból, Életünk, 1997/4. MEZEI O.: Archetipikus képzetek, ősformák, Kortárs, 1998/2. dr. MEZEI OTTÓ: Schéner Mihály, Bp., 1999 Kortárs magyar művészet, 2. bővített kiadás – Körmendi-Csák Gyűjtemény Válogatás DÉVÉNYI ISTVÁN, 2001 BERECZKY LORÁND: Schéner Mihály, Körmendi Gyűjtemény, 2002 Schéner Mihály: Ördögöcskék és egyéb firmák, Körmendi Gyűjtemény, 2006  Egyéni kiállítások Egyéni kiállítások 1964 • Grosvenor Gallery, London 1976 • Rudnay Terem, Eger 1979 • Munkácsy Mihály Múzeum, Békéscsaba (kat.) • Műhelykiállítás, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest • Múzeum, Tihany 1984 • Uitz Terem, Dunaújváros • Magyar Intézet, Szófia 1987 • Beethoven Művelődési Központ, Martonvásár 1995 • Széchenyi Akadémia, Békéscsaba 1999 • Vigadó Galéria, Budapest • Kovács Máté Városi Művelődési Központ •  Templomok,Iparművészeti Múzeum, Budapest 2001 • Életműkiállítás, Körmendi Galéria – Hajnóczy-Bakonyi Ház • Pünkösdi anzix, Magyar Újságírók Szövetsége, Budapest  2004 • Kollázsok és síkplasztikák, Körmendi Galéria – Múzsa Galéria 2005 • Pestszentimrei Közösségi Ház • Expressiv, Burgenländische Landesgalerie • Körmendi Galéria – Múzsa Galéria  Szentendrei Képtár • Utazás közben, MűvészetMalom, Szentendre Schéner Mihály grafikai kiállítása, Körmendi Galéria, Belváros, Budapest • Börzsöny Múzeum. Válogatott csoportos kiállítások Válogatott csoportos kiállítások 1956 • Megyei kiállítás, Munkácsy Mihály Múzeum, Békéscsaba 1957 • Tavaszi Tárlat, Műcsarnok, Budapest 1960 • 8. Magyar Képzőművészeti kiállítás, Műcsarnok, Budapest 1969 • Csabai festők jubileumi kiállítása, Békéscsaba 1971 • III. Országos Kisplasztikai Biennálé, Pécs 1972 • [Vígh Tamással], Városi Kiállítóterem, Vác • Táblakép ’72, Debrecen 1973 • Kortárs festők…, Csontváry Terem, Pécs • Tél a művészetben, Aba Novák Terem, Szolnok 1976 • XIX. Alföldi Tárlat, Békéscsaba 1977 • Festészet ’77, Műcsarnok, Budapest 1979 • Magyar Kiállítás (kat.), Milánó 1999 • Art Budapest 2. Nemzetközi művészeti vásár Művek közgyűjteményekben Művek közgyűjteményekben Magyar Nemzeti Galéria, Budapest Szombathelyi Képtár, Szombathely.  Forrás: artportal.hu 
Schéner Mihály : "Táj"
245 000 HUF

a kategória hasonló műtárgyai

[FKB380/Z013] A kép mérete: 14,5 x 11 cm keret nélkül. Készült: Rézkarc, Papír A kép Iván Szilárd (Újarad, 1912, Budapest, 1988) alkotása. Jelezve jobbra lent "Iván Szilárd (cer.)" A festmény jó állapotban van. Keret: Ép Magyar festők és grafikusok életrajzi lexikona I-II. Festő. Rajztanára, György Antal mellett Tatay Béla, az Iparrajziskola növendéke egyengette a művészi pálya felé vezető utat. Az Iparművészeti Iskola grafika szakán egy évig tanult, majd Marsovszkyné Szirmai Ilona magániskolájába iratkozott be, ahol Iványi-Grünwald Béla, Aba-Novák Vilmos és Patkó Károly mesterek korrigálták, később egyedül a művészre legjobban ható: Szőnyi István. A budapesti Képzőművészeti Főiskolán 1930-1937 között Réti István és Varga Nándor Lajos tanítványa volt, közben egy évig, 1935-1936-ban római ösztöndíjasként Olaszországban dolgozott. Párizsban és Hollandiában járt tanulmányúton. A bécsi döntés után, Réti István tanácsára 4 évre (1940-44) elnyerte a nagybányai művésztelep egyik műtermét. Nagybányai évei alatt a művészetére később is jellemző lírai hangulatú tájképeket, képmásokat, kompozíciós műveket festett, amelyeket 1942-ben a Műbarátban mutatott be. Sűrű levelezést folytatott mesterével, e tudósítások a kolónia utolsó korszakának fontos dokumentumaiként maradnak meg (MNG Adattára). Már főiskolásként részt vett a Szinyei Ifjúsági Kiállításokon. Olajképeiből és akvarelljeiből 1942-ben a Nagybányai Szent István Ünnepi Hét kiállításán, ill. 1943-ban a kolozsvári Műcsarnok megnyitó kiállításán mutatott be. 1947-ben, 1949-ben, 1956-ban és 1960-ban gyűjteményes bemutatókat rendezett. 1966-ban a Nemzeti Galériában nyílt kiállítása, majd a Mednyánszky Teremben, a Csók István Galériában, a Csontváry Teremben, a Vigadó Galériában és több vidéki városban jelentkezett egyéni tárlatokon. 1932-től rendszeresen szerepelt a Szinyei Társaság kiállításain, a Nemzeti Szalon, a Műcsarnok, a Fővárosi Képtár, az Ernst Múzeum seregszemléin. 1958-ban Antwerpenben mutatta be műveit egy kollektív tárlaton. Főleg lírai hangú tájképeket, csendéleteket, portrékat, figurális kompozíciókat és akvarelleket alkotott. Szőnyi tanácsára, 1932-től rézkarccal és fametszéssel is foglalkozott. Monumentális munkái közül kiemelkednek seccói, sgraffitói, mozaik képei (a csepeli r.-intézet, a békéscsabai r.-intézet, az Országház stb.). Díjak: Székely Bertalan-plakett; a római Magyar Akadémia ösztöndíja; a Szinyei Társaság kitüntető elismerése; Nemes Marcell-díj; Káldi Jenő-díj; Munkácsy-díj; a Szinyei Társaság tájkép díja; a Szinyei Társaság-nagydíja; a Munka Érdemrend aranyfokozata. Egy ideig (1962-84 között) a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanáraként működött. Arcképei egyik legkiválóbb arcképfestőnkké, tájképei tájképfestészetünk egyik jeles művelőjévé avatják. Több művét őrzi a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria, a Fővárosi Képtár, a budapesti Hadtörténeti Múzeum, a pécsi Janus P. Múzeum és a székesfehérvári István Király Múzeum. (ML, P.Ö.G.: Műv. 1987/6. U.B.: Műv. 1971/1, MJ-NFM, KMML) Magyar festők és grafikusok életrajzi lexikona I-II. Műgyűjtők és kereskedők kézikönyve Festő. Rajztanára, György Antal mellett Tatay Béla, az Iparrajziskola növendéke egyengette a művészi pálya felé vezető utat. Az Iparművészeti Iskola grafika szakán egy évig tanult, majd Marsovszkyné Szirmai Ilona magániskolájába iratkozott be, ahol Iványi-Grünwald Béla, Aba-Novák Vilmos és Patkó Károly mesterek korrigálták, később egyedül a művészre legjobban ható: Szőnyi István. A bp.-i Képzőművészeti Főiskolán 1930-1937 között Réti István és Varga Nándor Lajos tanítványa volt. 1935-1936-ban római ösztöndíjasként Olaszországban végzett tanulmányokat. Négy évre (1940-1944) megkapta a nagybányai művésztelep egyik műtermét. Itt többnyire tájképeket festett, melyeket 1942-ben a Műbarátban mutatott be. Már főiskolásként részt vett a Szinyei Ifjúsági Kiállításokon. 1947-ben, 1949-ben, 1956-ban és 1960-ban gyűjteményes tárlatokat rendezett. 1966-ban a Nemzeti Galériában nyílt kiállítása. Főleg lírai hangú tájképeket, csendéleteket, portrékat, figurális kompozíciókat, valamint akvarelleket festett. Szőnyi tanácsára, 1932-től rézkarccal és fametszéssel is foglalkozott. Monumentális művei közül kiemelkednek seccói, sgraffitói, mozaik képei (a csepeli és békéscsabai rendelőintézet, az Országház stb.) 1937-ben Székely Bertalan plakettet, 1945-ben a Szinyei Társaság-díját, 1953-ban Munkácsy-díjat kapott. Külhoni tárlatokon is szerepelt. A bp.-i Képzőművészeti Főiskola tanáraként működött. Arcképei egyik legkiválóbb arcképfestőnkké, tájképei tájképfestészetünk egyik jeles művelőjévé avatják. Több művét őrzi a MNG. (ML,P.Ö.G.: Műv.-1987/6, U.B.: Műv.-1971/1) Magyar festők és grafikusok adattára A Képzőművészeti Főiskolán Réti István növendéke, majd 1935-1936-ban római ösztöndíjas. Hazai kiállításai mellett (1942: Műbarát, 1949: Fővárosi Népművelési Központ, 1960: Csók Galéria, 1969: Mednyánszky Terem, 1973: Eger, 1975: Csók Galéria) bemutatta vásznait Franciaországban, Belgiumban, Finnországban és a Szovjetunióban is. 1984 novemberében a Csontváry Teremben (Konfár Gyulával és Ridovics Lászlóval együtt) mutatta be műveit. Munkássága elismeréseként 1937-ben megkapta a Székely Bertalan-díjat, 1945-ben a Szinyei Társaság nagydíját, 1953-ban a Munkácsy-díjat. 1969 óta a Képzőművészeti Főiskola tanára. - A természethez sok szállal fűződő, szoros érzelmi kapcsolat szövi át műveinek egészséges realizmusát. - Irod.: P.Sz.T.: Művész életrajzok. Bp. 1985.; Pogány Ö. Gábor: Hagyományos utakon. Iván Szilárdról. Művészet, 1987.6. Művészeti lexikon I-IV. Festő, Munkácsy-díjas. A Képzőművészeti Főiskolán 1930-37 között Réti István növendéke, 1936-ban római ösztöndíjas volt. 1947-ben, 1949-ben, 1956-ban és 1960-ban gyűjt. kiállítást rendeztek műveiből. 1966-ban a Nemz. Gal.-ban nyílt kiállítása. Főleg lírai hangú csendéleteket, portrékat, figurális kompozíciókat, valamint akvarelleket fest. Monumentális alkotásai közül kiemelkedik a csepeli rendelőintézet secco képe (1949), a békéscsabai rendelőintézet sgraffitója (1959), a kerepesi úti lakótelep négy mozaikképe (1960), az Országházban az Elnöki Tanács fogadótermének seccója (1964). Több művét őrzi a Nemz. Gal. Művész életrajzok kortárs magyar képzőművészek A Képzőművészeti Főiskolán Réti István növendéke volt, 1935-1936-ban ösztöndíjasként Rómában, a negyvenes évek elején Nagybányán dolgozott. Első önálló kiállítását 1942-ben, a Műbarát helyiségében rendezte, ezt követően a Fővárosi Népművelési Központban (1949), a Csók Galériában (1960, 1975), a Mednyánszky Teremben (1969), és több vidéki városban (Eger, Debrecen stb.) mutatkozott be. Képei eljutottak Franciaországba, Belgiumba, Finnországba, a Szovjetunióba stb. 1937-ben Székely Bertalan díjjal, 1945-ben a Szinyei Társaság nagydíjával, 1953-ban Munkácsy-díjjal tüntették ki. 1969-1980 között a Képzőművészeti Főiskola tanára volt. - A természethez, az élethez gyermekkora óta fennálló, sok szállal fűződő, szoros érzelmi kapcsolat szövi át műveinek egészséges realizmusát, a gyermekévek élményei iránt érzett nosztalgikus vágy színezi képeinek hangulatát. Korábban a látványról közvetlenül, oldott színfoltokkal számolt be, újabban a jelenségek elemzése, összefüggéseik feltárása a legfőbb célja. Kortárs magyar művészeti lexikon I-III. 1927: Iparműv. Isk. grafikai osztálya; 1928-29: Szőnyi István magániskolája; 1930-37: MKF, Réti István, Varga Nándor Lajos volt a mestere. 1932: Szinyei Társaság kitüntető elismerése; 1935-1936: a római Magyar Akadémia ösztöndíja, 1937: Nemes Marcell-díj; 1941: Káldi Jenő-díj; 1944: a Szinyei Társaság tájkép díj; 1945: a Szinyei Társaság nagydíja; 1947: Székely Bertalan-díj; 1953: a Munkácsy-díj; 1972: a Munka Érdemrend Arany fokozata. Budapesten élet. 1940-44 között Nagybányán dolgozott. Hollandiában, Párizsban járt tanulmányúton. 1962-től 1984-ig az MKF-en tanított. Lírai hangulatú tájképeket, portrékat, csendéleteket, életképeket festett. Rézkarcokat, akvarelleket, fametszeteket alkotott. Ek: 1942: Műbarát; 1949: Főv. Népművelési Közp.; 1960: Csók G.; 1966: MNG; 1969: Mednyánszky T.; Helytörténeti M., Tokaj; 1973: Rudnay T., Eger; 1975: Csók G.; 1978: Medgyesy T., Debrecen; 1980: Csók G.; 1982: Medgyesy T. (Fehér Ilonával és ifj. Iván Szilárddal), Debrecen; 1984: Csontváry T. (Konfár Gyulával és Ridovics Lászlóval); Szőnyi I. Emlékm. (Kórusz Józseffel), Zebegény; 1986: Medgyessy T. (ifj. Iván Szilárddal), Debrecen; 1989: Vigadó G.; 1992: Hevesi S. Műv. Közp. (Ifj. Iván Szilárddal), Nagykanizsa. Vcsk: 1932-től: a Szinyei Társaság kiállításai, Nemzeti Szalon; 1944: Nyolc festő, nyolc szobrász, Nemzeti Szalon; A magyar művészet ötven éve, FK; 1947: Fókusz G.; Ötven művész kiállítása, Nemzeti Szalon; 1950-től: Magyar Képzőműv. kiállítás, Műcsarnok; 1952: Arckép kiállítás, Ernst M.; 1955: Képzőműv.-ünk tíz éve, Műcsarnok; 1955-től: Orsz. Képzőműv. Kiállítás, Herman Ot. M., Miskolc; 1957: Tavaszi Tárlat, Műcsarnok; 1958: Kortárs magyar festészeti, szobrászati, grafikai kiállítás, Zaal Wynen, Antwerpen; 1968: Kilencek, Műcsarnok; 1969: Magyar művészet 1945-1969, Műcsarnok; 1972: III. Orsz. Akvarell B., Eger. Km: secco (1949, Csepel); sgraffito (1959, Bcsaba, rendelőintézet); mozaik (1960, Bp., Kerepesi úti ltp.); secco (1964, Bp., Országh.) Mk: FK; Hadtörténeti M.; IKM, Szfvár; JPM, Pécs; MNG; PIM Irod.: Elekfy J.: (kat. bev. tan., Csók G., 1960); Ujváry B.: (kat. bev. tan., Csontváry T., 1984); Pogány Ö. G.: Hagyományos utakon. Iván Szilárdról, MŰV, 1987/6. (L.J.)
Iván Szilárd : Játék
22 000 HUF
[FKB743/Bp44/34] A kép mérete: 50 x 39 cm keret nélkül. Készült: Kréta, Papír A kép Kajári Gyula (Ősi, 1926, Hódmezővásárhely, 1995) alkotása. Jelezve jobbra középen "Kajári Gyula 1960" A festmény jó állapotban van. Keret: Új Magyar festők és grafikusok életrajzi lexikona I-II. Festő és grafikus. 1948-49-ben a budapesti Iparművészeti Főiskolán, 1950-1955 között pedig a Képzőművészeti Főiskolán végezte tanulmányait. Miháltz Pál, Ék Sándor és Konecsni György voltak a mesterei. Tanulmányúton járt több nyugat- és kelet-európai országban. 1954-ben Hódmezővásárhelyen telepedett le. 1959-ig a Hódmezővásárhelyi Majolikagyár tervezője volt. 1963-66 között Kecskeméten dolgozott, majd Dunaújvárosban folytatta munkásságát. 1979-1995 között felváltva Sümegen és Hódmezővásárhelyen dolgozott. Több hazai és külföldi kiállításon szerepelt munkáival. 1970-ben a Magyar Nemzeti Galériában volt díszbemutatója. Szerepelt a Galéria 1968-as reprezentatív grafikai bemutatóján. Ezen kívül Veszprémben, Hódmezővásárhelyen, Dunaújvárosban, Kecskeméten, a Műcsarnokban, Szegeden, stb. mutatta be munkáit. 1975-ben Munkácsy-díjjal jutalmazták, 1966-ban és 1974-ben díjat kapott a Szegedi Nyári Tárlaton. Ezen kívül számos művészeti díj, nívódíj és kitüntetés tulajdonosa. Nagy indulatoktól izzó szén- és krétarajzaiban a múlt és a jelen sorskérdései, a paraszti életformaváltás gondjai foglalkoztatják. Művészeket, írókat és politikusokat idéző arcképsorozata egy személyes művelődéstörténeti panteon élményét adja. Kerámiával is foglalkozott. A Magyar Képző és Iparművészek Szövetségének volt tagja. Művei helyet kaptak a Magyar Nemzeti Galériában, a szolnoki, a hódmezővásárhelyi, a békéscsabai és a kecskeméti képtárakban. (Tasnádi Attila, MÉ, MMR, V.M.K.: Műv. 1980/2) Magyar festők és grafikusok adattára 1948-1949-ben az Iparművészeti, majd 1953-ig a Képzőművészeti Főiskolán tanult. Mesterei Miháltz Pál, Ék Sándor és Konecsni György. Tanulmányúton az NDK-ban járt. 1954-ben Hódmezővásárhelyen telepedett le s 1959-ig az itteni majolikagyárban volt tervező. 1966 óta minden évben hosszabb-rövidebb ideig Dunaújvárosban dolgozott. 1968-ban Veszprémben és Dunaújvárosban, 1970-ben a Nemzeti Galériában és Hódmezővásárhelyt jelentkezett önálló kiállítással. Szerepelt a Galéria 1968-as reprezentatív grafikai bemutatóján. Munkáit bemutatták több külföldi országban. 1975-ben Munkácsy-díjjal tüntették ki; 1966-ban és 1974-ben díjat nyert a Szegedi Nyári Tárlaton. - Nagy indulatoktól izzó krétarajzaiban a múlt és a jelen sorskérdései, a paraszti életformaváltás gondjai foglalkoztatják. Kerámiával is foglalkozik. - Irod.: Menyhárt László: Nekem fekete volt minden. Beszélgetés Kajári Gyulával. Művészet, 1980. 6.; P. Sz. T. Művész életrajzok. Bp. 1985. Magyar festők és grafikusok életrajzi lexikona I-II. Műgyűjtők és kereskedők kézikönyve Festő és grafikus. A bp.-i Iparművészeti Főiskolán és a Képzőművészeti Főiskolán végezte tanulmányait. Miháltz Pál, Ék Sándor, Konecsni György voltak a mesterei. Tanulmányúton járt több európai országban. 1954-ben Hódmezővásárhelyen telepedett le. 1963-1966 k. Kecskeméten dolgozott, majd Dunaújvárosban folytatta munkásságát. Több hazai és külföldi kiállításon szerepelt munkáival. 1970-ben a Magyar Nemzeti Galériában volt kiállítása. Szerepelt a Galéria 1968-as reprezentatív grafikai tárlatán. Ezen kívül Veszprémben, Dunaújvárosban, Hódmezővásárhelyen, stb. mutatta be munkáit. 1975-ben Munkácsy-díjjal tüntették ki, 1966-ban és 1974-ben díjat kapott a Szegedi Nyári Tárlaton. Nagy indulatoktól izzó krétarajzaiban a mult és a jelen sorskérdései, a paraszti életformaváltás gondjai foglalkoztatják. Kerámiával is foglalkozik. A Magyar Képző és Iparművészek Szövetségének tagja. (MÉ, MMR, V.M.K.: Műv.-1980/2) Művészeti lexikon I-IV. Festő, grafikus. 1953-ban végzett a Képzőművészeti Főiskolán, majd Hódmezővásárhelyen telepedett le, ahol egy ideig a majolikagyár művészeti irányítója volt. Drámai hatású szén- és krétarajzai rendszeresen szerepelnek hazai és külföldi kiállításokon. Művész életrajzok kortárs magyar képzőművészek Iparművészeti tanulmányok után iratkozott át a Képzőművészeti Főiskolára, ahol 1953-ban végzett Miháltz Pál, Konecsni György és Ék Sándor vezetésével. Tanulmányúton az NDK-ban járt. 1954-ben Hódmezővásárhelyen telepedett le, s 1959-ig az itteni majolikagyárban volt tervező. 1966 óta minden évben hosszabb-rövidebb ideig Dunaújvárosban dolgozik, legújabban Sümegen él. Egyéni tárlatai voltak Veszprémben (1968, 1981), Dunaújvárosban (1968), a Nemzeti Galériában és Hódmezővásárhelyen (1970), a Finomkerámiaipari Művek budapesti kiállítótermében (1979), valamint Nyergesújfalun (1978). Munkái eljutottak számos külföldi országba. 1975-ban Munkácsy-díjat kapott, 1966-ban és 1974-ben díjat nyert a Szegedi Nyári Tárlatokon. - Nagy indulatoktól izzó krétarajzaiban a múlt és a jelen sorskérdései, a paraszti életformaváltás gondjai foglalkoztatják. Újabban a munkásság és az általános emberi kérdések felé tágult érdeklődése, s stílusának keménysége is bizonyos oldódást mutat. Kerámiával is foglalkozik.
Kajári Gyula : Parasztasszony 1960
38 000 HUF